Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy varázslatos birodalom. Itt élt két királyfi. Testvérek voltak. Egyikőjük neve Iciri volt. A másikat Picirinek hívták. Messze földről híresek voltak bátorságukról. Apró termetük ellenére félelem nélkül néztek szembe akármilyen veszedelemmel. Talán éppen ezért, de a baj messze elkerülte otthonukat. A palota táján csend és béke honolt. A királyfiak pedig boldogan élték mindennapjaikat kedves szüleikkel. Ugyanis bátorságuknál csak egy valami volt nagyobb. A szeretet, melyet a szívükben hordoztak. És amit a szüleik iránt éreztek. 

Hát így éltek. Ők négyen. Iciri királyfi. Piciri királyfi. A király. És a királyné. Szeretetben. Csendben. És békességben. Puha simogatások. Összebújások. ...

Egyszer volt, hol nem volt, a kerek erdő közepén élt egy asszony a két fiával. Nagy szeretetben éltek ők hárman. Mindig számíthattak egymásra. Az asszony szívét éppen rettenetes teher nyomta, de gyermekei előtt nem mutatta szomorúságát. Kiment az erdőre, hogy tűzifát gyűjtsön, hogy majd annak melege mellett, fiaival összekucorodva intsen búcsút bánatának, amikor egy reccsenés zaja hozta őt vissza merengő gondolataiból. Ijedtében összerezzent és megrettent tekintettel nézett körbe. Egy gyönyörű, aranyos ruhájú leány állt elő. Lábain üvegcipellő, fején gyémántos korona. Egy darabig mélyen néztek egymás szemébe, majd a leány mosolyra húzta a száját, és megszólította az asszonyt.  

-Kedves Hölgyem! Kérlek, segíts rajtam! ...

Csodálatos nap volt, mikor megérdekezett. Egy aprócska, porszemnyi méretű, kis virágmag hullott az asztalra. Hogy honnan került oda? Talán az égből hullott alá? Vagy egy szél sodorta be a nyitott ablakon? Egyikőjük sem tudta. Mindenesetre gondoskodni akartak róla. Így fogtak egy cserép virágföldet, és elültették. Kis kannából hűs vizet öntöttek a földre. Elégedettek voltak. Nyugovóra tértek. 

Másnap meglepődötten látták, hogy a cserép nem áll már üresen. Egy éjszaka alatt mindez hogyan történhetett? Választ ismét nem találtak, de izgalommal érintették meg. Gyönyörű virág állt a kis cserépben. Színpompás virág. Hét szirma volt. A szivárvány hét színében. Puha ujjaikkal lágyan simítottak végig egyenként a szirmokon. És ...

Amióta elvesztette sokszor nézte az éjszakai égbolton a csillagokat. Volt, hogy az képzelte, megérintheti őket. Aranyos testük forró lenne talán, de ujjait mégis könnyeden tudná rajtuk végighúzni. Gyengéden simítva őket. Máskor arra gondolt, mi lenne, ha egyszer csak felemelkedne, oda közéjük. Vidám táncot járna velük. Pörögnének-forognának. És együtt világítanának be minden ház ablakába. És ott fenn, a csodásan fénylő éjszakai égbolt kellős közepén őt is megtalálná. És csak ölelné. Csókolná. Gyengéden a karjaiba venné. Ringatná. Lágy altatót énekelve. 

Erre gondolt akkor is, amikor a fenyőfa tetejére az első díszt, a gyönyörű, csillámos, ezüst csillagot felhelyezte. Csak nézte. Csodálta. Más dísz még nem volt ...

Történt egyszer, hogy a tündérek az emberekhez küldtek maguk közül egyet. Egy nagyon különleges tündérfiút. Jóságos volt. Mérhetetlen kedvesség uralkodott a szívében. És nagyon kitartó volt minden egyes dolgában. Az emberek között egyre nagyobb volt az egyet nem értés. Ellenségeskedés, viszály dúlt barátok és családok közt. És, ha valamilyen akadállyal kellett az embereknek szembe nézniük, rögtön megfutamodtak. És társaikat is minduntalan cserben hagyták. A gonoszság szinte már tapinthatóvá vált mindenfelé. Így szükség volt a tündérfiú nemes lelkére. 

Hogy biztonságban végezhesse küldetését, társai kiválasztottak számára egy családot. Olyat, ahova nem ért el viszály, kapzsiság, sem önzőség. Ahol nyoma sem volt az ...

Egyszer, nem is olyan régen, élt egy pirinyó kisfiú. Legkedvesebb elfoglaltsága az volt, hogy kis pajtásával, gyönyörű báránykájával töltötte a napjait. De ez a bárány más volt, mint a többi. Különleges volt. A kisfiú szívét minden alkalommal dalával simogatta. Ha a gyermek bánatos volt, szelíd hangon énekelt vigasztaló dalt a számára. Ha jó kedve volt, együtt fütyörészték a vígabbnál vígabb dalokat. Együtt barangoltak erdőn-mezőn keresztül. Együtt szeltek át folyókat, óceánokat. Nem tettek egy lépést sem a másik nélkül. Tiszta szívből szerették egymást. És igen ragaszkodtak a másikhoz. 

Egyik reggelen, mikor a kelő nap sugarai simogatták arcát, a kisfiú gyönyörű énekszóra lett figyelmes. Először azt gondolta, ...

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy gyönyörű, fiatal és jóságos királylány. Messze földön élt, túl az Óperencián. Édesanyjával, és szeretett kisfiával. Napjaik békében és harmóniában teltek. Együtt töltötték minden pillanatukat. Elválaszthatatlanok voltak. Együtt szaladgáltak a palota virágos kertjében. Bújócskáztak hatalmas, tekintélyt parancsoló fák árnyékában. Napsütéses időben együtt lubickoltak a patakban. Este pedig közösen tértek nyugovóra kényelmes ágyuk pihe-puha párnái közé. Nyugalmukat senki nem zavarta. És napról napra egyre boldogabbak voltak. 

Történt egyszer, hogy egy királyfi tévedt a palota közelébe, a patak partjára. A királylány éppen ablakában nézte és hallgatta a daloló madarakat, ...

Nézte a három gyermekét, ahogy egymással játszanak, és szívét melegség töltötte el. Szép család voltak. Anya. Apa. És a három gyermekük. Vagyis négy. De a negyedik messze járt. Valahol, túl a napfényes égbolton. A felhők között. A csillagok rejtekében. De szíve őt sem feledte. Tudta, hogy nem jöhet. De vágyott rá. Nem, nem arra, hogy  egyszer majd újra megjelenik. Csak egy érzésre. Hogy még egyszer magához ölelhesse. Csak egyetlen, apró pillanatra. De ezek a gondolatok, ahogy jöttek, úgy távoztak, mikor gyermekei csillogó szemébe nézett. Az a ragyogás mindig visszahozta őt a merengésből. Gondolatai visszataláltak. Hazataláltak. Onnan... A napfényes égbolton túlról. A Felhők közül. A csillagok rejtekéből. 

Ahogy visszatért ...

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy csodaszép hercegnő. Egy apró, ám annál fényesebb palotában lakott, egy erdő közepén. Szolgái parányi kis tündérek voltak.  Varázspálcájukkal pedig mindent megteremtettek, amit szeme, szája megkívánt. De a hercegnőnek nem voltak nagy kérései. Csak mókára vágyott. Egy kis játékra. Velük. Így hát fogócskáztak. Bújócskáztak. Vagy éppen az erdő mentén csordogáló, hűs patakban úszkáltak. Ha a játékot elunta, akkor meg őzeket etetett. Mókusokat simogatott. Kis rókákat altatott. Ugyan uralkodott tündérei, és állatkái felett, de szívében mégis gyermek volt. 

Egy alkalommal, amikor éppen bújócskát játszott szeretett kis varázs-pajtásaival, mindannyian valami zajra lettek figyelmesek. ...

Szorosan fogta az apró kislány kezét. Mégis az érintése, és egész lénye tele volt gyengédséggel. Szerette ezt a kislányt. Nagyon szerette. És rettenetes érzése támadt, ha arra gondolt, esetleg nem jut majd ki a labirintusból. Ha nem találja a kivezető utat. Vagy egy jól elrejtett csapdába esik bele. És itt kell maradnia. Mindörökre. És habár ő maga tudta, hogy a kislány  jósága érdemessé teszi majd arra, hogy az angyalok eljöjjenek érte, ahogy vele is tették, ezt sem akarta. Semmiképpen sem. Ugyan szeretett az angyalokkal lenni, hiszen gyönyörű helyen éltek. És mindig örültek. Sosem történtek velük rossz dolgok. Mégis, amikor este a csillagokat fényesítették, hogy minden olyan helyre világosság jusson, ahol arra nagy szüksége van a ...