Út a nagymamához
Zsófi emlékére
Enyhe fények világították meg útját, mégis kicsit félelmetesnek tetszett a sötétség. De ő bátor volt. Nagyon is. Mindvégig a fényes pontokat kereste. Követte azokat. Kis szívében érezte, hogy ezáltal majd megtalálja a kivezető utat. Ahogy egyre haladt előre, szívében is úgy kezdett oszlani a félelem. Inkább a kíváncsiság lett rajta úrrá. Vajon mi az, ami várni fogja őt? Olyan lesz, mint ahonnan elindult? Vagy sokkal szebb? Lesznek ott mások is? Világosság lesz? Szép lesz majd? Lesz ott ragyogás? Na és szeretet? Ezer és ezer kérdés fogalmazódott meg benne. Mint a villám cikáztak át fejében a gondolatok, és talán ettől még a nyugtalanság is befészkelte magát a szívébe. Miközben igyekezte rendezni gondolatait, egyszer csak észre ...
Az égen egy helyes kis bárányfelhő úszott. Ketten ültek rajta. Két egészen aprócska gyermek. Két fiúcska. Testvérek. Nézték a csodálatosan kéklő eget. Fürödtek a nap sugaraiban. Kényelmesen utaztak úti céljuk felé. A fiatalabb gyermek szívében kétely támadt, és félelemmel kérdezte testvérét. 
Ketten vágtak neki a sűrű, és rettenetesen sötét erdőnek. Annyira féltek, hogy egy hang sem jött ki a torkukon. Erősen szorították egymás kezét, mégis olykor-olykor egyik kéz kicsusszant a másikból. A félelem verejtékcseppjei áztatták az apró tenyereket. De egy pillanatra sem engedték el egymást. Megfogadták, hogy semmilyen körülmények között nem tévesztik szem elől a másikat. A sötétség mellet a viharos széllel is meg kellett küzdeniük, ami minduntalan azon igyekezett, hogy kicsavarja a fényt hozó lámpást a remegő kezecskékből. De ők erősek voltak. És, ami a legfontosabb: együtt voltak. 
A két kislány egymás kezét fogva ült az ablaknál. Csinos ruhában. Izgatottan. És egy kissé feszengve. Az egész szobát sütemény és fenyőillat lengte be. Ugyanis Szenteste volt. És ők vendéget vártak. De nem érkezett. Hiába lesték őt várakozva, kis kezüket szorosan az ablakhoz tapasztva. Nem érkezett senki. Nélküle ültek le az asztalhoz vacsorázni. Hiába szerették volna együtt kibontani az ajándékot. Ő nem jelent meg. Pedig annyira kérték. És annyira várták. A kislányok igen elszomorodtak hát. Bánatosan hajtották fejüket álomra. Majd édesanyjuk és édesapjuk is nyugovóra tért. Csalódottsággal a szívükben. Hiszen ők is várták. Annyira szerették volna látni. Újra érezni illatát. Mint akkor. Azon a Szentestén. És örültek ...
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csodálatosan szép királykisasszony. Mindenfele, amerre járt, ámulttal nézték szépségét. Hamvas bőrét. Selymesen fénylő haját. És vidáman csillogó, hatalmas, barna szemeit. Mindenki csodájára járt gyönyörű kinézetének. Külső szépségénél pedig már csak lelke nemessége volt csodálatosabb. Ő volt a legaranyszívűbb kerek e világon. Amerre bánat volt és keserűség, ő ott termett, és vidámságot vitt a szívekbe. Ahol sírás volt, ott selyem zsebkendőjével szárította tisztára a könnyáztatta arcokat. Ahol reménytelenség volt, ott egy pillantásával előcsalogatta a reményt. Az összes emberre gondja volt. És mindenkit teljes szívéből szeretett. De legkedvesebb számára mégis szerető ...
Aprócska lábaikat egyszerre, ütemesen lóbálták. Kézen fogva ültek egy pufók felhőn, és a házat kémlelték. A házat, melynek nem is olyan régen, rövidke időre a vendégei voltak. Ugyan az egész csak amolyan villámlátogatás volt, mégis annyi mindent kaptak ez idő alatt. Kedvességet. Törődést. Odafigyelést. Féltést. És végtelen mennyiségű szeretetet. Elhatározták hát ott, a pufók felhőn ülve, hogy cselekedni fognak. Viszonozni. Szavak nélkül is értették egymást. Elég volt egy pillantás, és egy összekacsintás. Feltápászkodtak a felhőről, és elindultak. Afelé a varázslatos, és hatalmas kert felé, ahol tudták, mindent megtalálnak majd amire szükségük van. 
Csodálatos látvány volt, ahogy az ablakpárkányon ült. Méltóságteljesen. Már ha egy galamb mondható annak. De ez a galamb mindenképpen az volt. Hófehér tollai voltak. Úgy festett, mint egy ártatlan kis királylány. A fiatalasszony csak ült az ablakban, és nézte őt. Mondhatni, áhítattal csodálta. Hogyan képes hát egy ilyen kis madár ennyi mindent visszatükrözni a puszta lényével? Hiszen annyira ártatlan. És jóságosnak is tűnik. És kedvesnek. És olyan törékenynek. Legalábbis kisebbnek, mint az ő két szép galambja. Érezte, hogy meg kell őt óvnia. Gyengéden nyúlt hát a madárka szárnyán a tollakhoz, és simogatni kezdte. A galamb először elhúzódott. Nem igazán tudta, hogy bízhat-e benne. De az asszony kitartóan próbálkozott. ...
A kislány remegő kézzel bontotta ki az ajándékát a karácsonyfa alatt. Érezte, valami egészen titkos dolog tárul hamarosan elé. De nem tépte a csomagolópapírt, hanem óvatosan, finom mozdulatokkal igyekezett tőle megszabadulni. Mikor már a kezében tartotta, még nagyobb izgalom, és csodálkozás lett rajta úrrá. Egy gyönyörű, és egészen különleges virágot rejtett a csomag. Sosem látott még ilyet azelőtt. A szivárvány minden színe megtalálható volt a szirmain. De ez a csodálatos virág még kinyílásra várt. És akkor a kislány örömében és csodálatában egy kedves kis csókot adott az összezárt szirmokra. Ekkor a virág elkezdett ragyogni, olyan fényesen, hogy az egész nappalit bevilágította. Jó ideig semmit nem lehetett látni a nagy ...
Csodaszép helyen járt. Nehéz szavakba önteni, és elmesélni bárkinek, hogy mi az, amit ott látott. És mi az, amit ott érzett. De megkért rá. Így hát megpróbálom. 
Éppen hogy elaludt, már ébresztették is fel. A sötétség csak lassan oszlott, de így is kivehető volt, kik azok, akik a kis lámpásokkal világítják meg arcát. Voltak ott plüssök, kisautók, vonatok, de még babák is. Mindenféle gyerekjáték képviseltette magát ebben a titokzatos küldöttségben. Mikor szeme hozzászokott a lámpások adta félhomályhoz, a küldöttség vezetőjéhez, kedvenc Szuperhőséhez fordult.