A legnehezebb levegőt venni. Az agyamban hallom, ahogy valaki utasít. "Szívd be, és fújd ki!" Így hát ezt teszem. Gépiesen. És nem értem mi a helyzet most velem. Miért lett hirtelen minden olyan nehéz? 

Hiszen jól indult a nap. Persze voltak apró kis bosszankodások, de semmi eget rengető. Aztán valami a nap végére hirtelen erőt vett rajtam. Valami mélyről jövő és felettébb gonosz. Azt sejtettem, hogy már jól ismerem őt, hiszen találkoztunk már sokszor ezelőtt. Hiába állt még csak az ajtón kívül, a kopogtatásából, annak erőszakosságából felismerni véltem. Úgy gondoltam, Bánat áll az ajtóm mögött. 

Nem szerettem volna beengedni, próbáltam erős lenni, küzdeni ellene, de valamiért nem ment. Mikor már azt hittem, minden elveszett, és Bánat ismét betör az otthonomba, valami különös történt. Hirtelen a kopogás abbamaradt. Amíg én Bánatot igyekeztem visszatartani, addig Kétely alattomos módon belopózott egy nyitva hagyott ablakon. Leengedett egy kötelet Bánatnak is, hogy ő is feljusson. És ott álltak Ők, régi, de nem várt ismerősök.  Farkasszemet néztünk, de tekintetük oly átható volt, és olyan félelmetes tűz lángolt benne, hogy le kellett sütnöm a szemem. Ekkor őrült szomorúság és kétségbeesés lett rajtam úrrá. Jöttek, hogy elhitessék, sosem lesz újra normális az életem. Hogy nekem már csak az örökös gyász, és szenvedés lehet az osztályrészem. 

Emlékeztetni jöttek. Hiányra. Hiszen ők hárman gyakran törtek be együtt az otthonomba az elmúlt hónapokban. És elkezdtem emlékezni, és ettől nehezebben lélegezni. És megjelent ő is. Hiány közeledett felém, egyenesen a szívembe vájt éles körmével. De nem sikoltottam, nem jajdultam fel. Ettől Kétely és Bánat iszonyatos haragra gerjedtek, és ők is követték Hiányt. Már hárman vájkáltak a szívemben, és szaggatták a beforrt sebeket. Ekkor éreztem, hogy könnycseppek gördülnek le az arcomon. Fájdalom jelzett ezzel Szeretetnek. Tudta, hogy csak az ő segítségével lesz képes eltűnni az otthonomból, és egy időre megszabadulni rabszolgatartóitól. Ugyanis Fájdalom igazából nem szeretett nálam időzni. Őt is csak Kétely, Bánat, és Hiány kényszerítette időről időre hozzám. Az ő rabszolgájuk volt. De titkon az én cinkostáram. 

Csak hulltak a könnyeim. Fájdalom jó munkát végzett. Nagyon menni akart. Elszökni rabszolgatartói elől egy időre. Bánat, Kétely és Hiány balga módon nem gondolták, hogy az elmúlt hónapok során Fájdalom és köztem erős szövetség alakult ki. Azt hitték minél több könnyet látnak, annál hatékonyabb a munkájuk, és rabszolgájuké. De tévedtek. Hiszen egy ideje Fájdalommal azon munkálkodunk, hogy szabadok lehessünk. Függetlenek egymástól, és a három bestiától.  Egyikünk sem kívánja a rabszolgaságot. És mindketten tudjuk, felszabadítónk csak Szeretet lehet. És ugyan Fájdalom tudja, az ő léte örökös a világban, és csak egy időre képes megszabadulni gazdáitól, de minduntalan szüksége van az egyedüllétre. Hiszen fárasztó a munkája, és persze nem is hálás feladat. 

Szóval Fájdalom hullatta a könnyeim, melyekből kicsiny patak lett. Szűkös hely, mégis mindketten tudtuk, Fájdalom, és Én is, hogy ez már elég lesz Szeretet számára. Remélem minél előbb ideér, és jöhet ismét a felszabadulás egy időre...