Tudjátok mi jutott ma eszembe? Egy olyan mondat, ami állíthatom, minden gyermekét vesztő szülőt unos-untalan szíven döf. Talán még akkor is, ha már értik emögött a jó szándékot. És akkor is, ha már ráléptek az ösvényre. Igen! Az lesz az! Az a Bizonyos mondat. Így nagybetűvel. Akkorával, hogy úgy villog, mint a legcsicsásabb ledfények. "Engedd el azt a gyereket." 

Persze akkor, amikor még az elején tartasz, és éppen csak belépsz a gyász labirintusába... Amikor keresed önmagad a saját tragédiád útvesztőjében... Nos akkor szerintem megfogalmazódik benned a gondolat, hogy ráordítasz az illetőre, de legalábbis minimum valami olyan hangon kérdezel vissza, hogy érezze, igencsak belelépett a lelkedbe. Legalábbis én így voltam vele. 

És tudjátok, nem jutott eszembe sosem, csak most, ennyi idő elteltével, hogy igazából nagyon higgadtan, és kimérten is válaszolhattam volna erre a kérdésre. De akkor még ez nem ment volna. Mert akkor még nem annak volt itt az ideje. Mert igen, én hiszem, és vallom is, hogy mindennek meg van a maga ideje... Szóval, hogy visszatérjek, ahhoz a Bizonyos Elengedéshez (igen, az is csakis így, nagybetűvel), és a higgadt válaszolás témaköréhez. Egyetlen egy mondat, na jó, talán több összetett... De ez a lényegen nem változtat. Valahogy így hangzott volna: "Köszönöm a tanácsot, de én már elengedtem. Hiszen meghalt. Ennél messzebbre nem is engedhettem volna. " 

De valóban, nem volt ott az ideje. Mert ez a mondat akkor a dühből, keserűségből, önvádból, féltékenységből, és Isten tudja, miféle szörnyű, negatív érzelmekből táplálkozott volna. És bármennyire is banálisan hangzik, de mégis, mekkora nagy igazság: A rossz sosem vezet jóra. 

Ma már, nem azt mondom, hogy minden alkalommal, és mindenkinek- mert néha túl fáradt hozzá a lelkem, és inkább kettőt nyelek és szó nélkül hagyom-, de nagy többségében elmondom, ha ezzel a mondattal találkozom, azt, ami a szívemben van. És nem, nem magyarázkodom. Egyszerűen csak mesélek. Ahogy más mesél nekem arról, hogy éppen bújik a gyerek foga, vagy jövőre már óvodába megy, vagy finnyás, vagy eleven, vagy rossz alvó, vagy éppen jószívű, és még napestig sorolhatnám... szóval ahogy én ezeket végighallgatom, mert most már tudom, sőt, már érdekel is, őszintén, és szívből, úgy én is mesélek. Arról az időről, ami nekünk adatott. Igen, arról a röpke 37 hétről. És ekkor elmondom azt is, hogy mindezt nem azért teszem, mert elment az eszem, mert nem fogom fel, hogy a gyermekem halott (vagy legalábbis a fizikai síkon nem létezik, de ezt aztán már tényleg nem nagyon emlegetem, mert akkor hinnék aztán igazán jó páran, hogy nem vagyok épeszű), hanem mert szeretem. Mert az nem múlik el nyomtalanul. És ahogy ő beszélni fog a gyermekéről akkor is, ha már nem él vele, ha kirepül a fészekből, ha elengedi a nagybetűs életbe, hát én is ezt teszem. Ugyanis én is elengedtem őt. Nem, ugyan nem kollégiumba, albérletbe, másik városba, vagy másik országba, hanem el, ebből az életből. Meg kellett tennem. Mert nem volt más választásom. 

Persze értem én. Értem a jó szándékot (leszámítva egy-két valóban érzéketlen embert). Csak talán rosszul fogalmaznak. Talán azt szeretnék, hogy azt az örökös szomorúságot, és azt a mérhetetlen fájdalmat engedjük el, amit a gyermekünk elvesztése jelent. Sokáig én is azt hittem, lehetséges. Azt éreztem, hogy én is megtettem. De nagyon sok idézetből, illetve önnön tapasztaltunkból is jól tudjuk, hogy a gyász, és a fájdalom nem múlik el. Mi adaptálódunk a helyzethez. A mi lelkünk lesz erősebb. És megtanulunk együtt élni a fájdalommal. A hiánnyal. És a távolsággal. Ahova nem önszántunkból engedtük ugyan, de nem tehettünk mást. Engednünk kellett. Elment, mielőtt még felocsúdhattunk volna. 

Én mégis azt mondom. Létezik az Elengedés. Az a Bizonyos. Az a nagybetűs. Az első az még csak kisbetűs. És az mindannyiunknál egy. Elengeded, mert elment, és te nem tehettél semmit ellene. A második, pedig mindannyiunknál egyéni. Már nagybetűvel. Talán nem ez rá a jó szó. De lehet, hogy mégis. Mert van ebben a szóban egyfajta szabadság iránti vágy, illetve igény. És, ha őszinték akarunk lenni, ezt mindannyian kiérezzük ebből a szóból, ugye? Szóval visszatérve, az én Elengedésem... Amikor rájöttem, hogy nem testhez kell ragaszkodnom. Hanem a lelket szeretnem. És abból újraépülnöm. Tanulnom. És élni tovább az életem. Hogy a fiamnak megállt az idő, mikor megszületett. Hogy földi maradványai a temetőben vannak. De az emléke tovább él bennem. És nem a lehetséges, és mi lett volna dolgokon kell rágódnom, hanem az emlékét a szívemben őriznem. Persze az emlék őrzése megemlékezést is jelent, de a saját lelkem ostorozása nélkül. Vitathatatlanul ott a fájdalom, hazudnék, ha azt mondanám, nem így van. De a megemlékezés majd megszelídíti azt a fájdalmat. Mert a jó mindig győz a gonosz felett. Legalábbis ez az én tapasztalásom. Az én hitem. Az én Elengedésem. A távolba... De nem is olyan messze. Mert a szívemben örökre ott a bérelt helye...