Történt egyszer, nem is olyan régen, hogy egy szép fiatal párnak leánygyermeke született. Telt-múlt az idő, békességben, boldogságban, szeretetben. Majd arra az elhatározásra jutottak, hogy leányukat kistestvérrel ajándékozzák meg. De hiábavaló volt minden várakozással töltött pillanat. A vágyott gyermek csak nem érkezett meg otthonukba. Boldogsággal teli kis házukba befészkelte magát a bánat, ami sok titokban elhullajtott könnyet hozott magával. Egy napon azonban valami igen furcsa dolog történt. Anya éppen a kertben próbálta szomorúságát enyhíteni, és csodás liliom virágait gondozta, amikor észrevette, hogy a könnyeikből keletkezett kis kerti tó tetején két apró csillogó kör jelent meg. Mire közelebb ment, hogy megnézze, mi is ez a furcsa történés, két kicsiny fiúcska emelkedett fel a kerti tó kellős közepéről. A fiatalasszony egy darabig csak állt, és nézte őket. Nem akart hinni a szemének. De egy kis idő elteltével odaszaladt hozzájuk, és szorosan ölelte őket. A boldogság könnyeivel öntözte arcukat, miközben a bánat könnyeiből keletkező tó apadni kezdett, majd pillanatok alatt semmivé lett. Mikor az asszony minden szeretetet, amit csak tudott, átadott az ölelésével, bevezette két fiát a házba. Ingyomot. És Bingyomot. Vagy ahogy a család hívta ezután őket; Ingyit és Bingyit. 

Az éjszaka már az együttlét örömével telt, és a család minden tagja hálás szívvel tért nyugovóra. De amint a nap átadta helyét a holdnak, és a csillagok fényesen ragyogva táncolni kezdtek az égen, sötét felhők gyülekeztek, melyek eltakarták ragyogásukat. Ezeknek a fellegeknek a hátán rút boszorkány érkezett. Gonosz varázslattal átkot szórt Bingyire. S hogy mi volt ez az átok? Nem más, mint hogy akármennyien is szeretik majd őt ezután, és akármilyen nagyon, Bingyi e világban már soha nem lehet boldog. Borzalmasan hangzik, igaz? De hát ilyenek ezek a boszorkányok. Képtelenek elviselni a boldogságot. Így reggel hiába ölelte át őt kedves családja, hiába próbálta vigasztalni őt Ingyi is, minden hasztalan volt. Pedig édesanyja még a csodás liliomok közé is kivitte nap, mint nap a kertbe. Oda, ahova ő is menekült, amikor a legnagyobb bánat emésztette a lelkét. De itt sajnos már ez sem segített. Bingyi napról napra egyre szomorúbb és szomorúbb volt. Egyik este aztán, mikor szüleik, és nővérük nyugovóra tért, Ingyi képtelen volt tovább nézni testvére bánatát. Kézen fogta, kivezette a házból, és útnak indult vele. Nem tudta, hová mennek. Csak arra gondolt, hogy meg kell találniuk azt a helyet, ahol Bingyi majd újra boldog lehet. Ahol lelkébe öröm költözik. Szemébe pedig ragyogás. Így hagyta, hogy testvére vezesse. Arra, amerre a lába vitte. És amerre a szíve húzta. Nem mentek sokat, mikor egy folyó partjára értek. Bingyi megállt egy pillanatra, majd se szó, se beszéd a vízbe ugrott. Ingyi rémülten nézett testvére után, és feszülten figyelte a habokat. De a fiúcska nem bukkant fel. 

Ugyanis Bingyi egy nagyon különös helyre tévedt. Ami a partról folyónak látszott, az a fenéken valójában egy varázslatos tengeri világ volt. Mindent arany színű fény és ragyogás borított. Amerre a szem ellátott, csodálatos növények százai, ezrei pompáztak különböző, élénk színekben. Kicsiny és nagyobb halak úszkáltak mindenféle más állatokkal. Hátukon gyermekek, fiatalok és idősek ültek. Mind nagyon önfeledtnek és boldognak tűntek. Egyszer csak Bingyi felé egy helyes kis polip úszott, hátán egy idős ember ült. Amint a fiúhoz értek, a férfi szorosan ölelte a gyermeket. A kicsi polip pedig gyengéden az arcát simította. És Bingyi ekkor azt érezte, amit a mi világunkban sosem érezhetett volna. Határtalan boldogságot. Tudta, hogy itt kell maradnia. Nincs más választása. De előtte valamit még meg kellett tennie. 

Ingyi még mindig a parton ült, most már szüleivel és nővérével együtt. Ugyanis nem sokkal azután, hogy Bingyivel útnak indultak, édesanyjuk felfedezte hiányukat, majd a család utánuk eredt. Ott ültek együtt, immár négyen. És reménykedtek, hogy még láthatják őt. Hogy felbukkan a hullámok közül, és minden úgy lesz majd, mint azelőtt. Hogy képesek lesznek majd a boszorkány átkát valamiképpen mégis elűzni. Amint ezen morfondíroztak magukban, egy polipot véltek felfedezni a habok között. Egy idős férfi és egy kicsi fiú ült a hátán. Bingyi volt az. Mikor kiért a partra, a családjához, mindent elmondott nekik. Hogy mit látott a folyó legmélyén. És azt is, hogy mit érzett. Édesanyja megértette, amint kisfiát hallgatta, hogy mit is kell tennie. Hogy nincs más választása. Még utoljára megölelte Bingyit, szíve minden szeretetével. Úgy, mint azon a napon, mikor a liliomok között keresett vigaszt. Amikor fiai előbukkantak a bánat könnyeiből keletkező tavon. Majd Bingyi csókot küldött édesapjának és nővérének is. Ezután Ingyi szemébe nézett. Mélyen. Nagyon mélyen. És a lelkeik összeértek. Mint akkor, amikor szeretett családjukhoz megérkeztek. Rá bízta szüleit, és nővérüket. Hogy majd helyette is viselje gondjukat. Ezután Bingyi meghagyta mindnyájuknak, hogy ha hiányát érzik ne engedjenek a bánat kísértésének. Csak jöjjenek el a folyóhoz, esetleg hozzanak egy szálat azokból a vigasztaló liliomokból, és így majd újra találkozhatnak. Hiszen igazán sosem hagyja el őket. Majd felült kicsi polipjára, a szeretettel teli idős ember ölelésébe, és alámerültek abba a csodavilágba. Az örök boldogság országába....