Az atyai szeretet mérhetetlen.

Nem ennyi vagy annyi, nem ennyire és nem tovább. Nincs mennyisége, nincs mértéke, nincs léptéke, nincs értéke, nem számszerűsíthető, nem kifejezhető. Végtelen.

Az atyai szeretet határtalan is.

Nincs határa, kiterjedése. Nem kötik korlátok, határok, kalodák. Nem vonatkozik csak bizonyos dolgokra, bizonyos jellemzőkre, bizonyos viselkedésekre. Nincs széle vagy hossza. Nincs feltétele.

Az atyai szeretet időtlen. Örök.

Esetleg kezdete lehet, mégis sokan úgy gondolják, nem a születéskor, nem a fogantatáskor, hanem már jóval előtte kezdődik. Esetleg még kezdete sincs, mint a Világnak sem, hanem ott kavarog gyermekeink lelke az Ős-Káoszban, amiből egyszer csak összehívja a szüleit egy forró éjszakára, hogy végre megszülethessen. A szeretetnek vége viszont biztosan nincsen. Nem szűnik meg soha, még a gyerek, vagy az atya halálával sem. Csak áttevődik egy másik szférába. Vagy inkább visszatevődik? Hogy hová? Hát oda, ahonnan indult, ahonnan minden elindul, az Ős-Káoszba.

A Fiú és az Élet

Végeláthatatlan zümmögő zenélgetések, amelyek mindig lecsendesítették. Az édesanyja hasában is, és azután, rajta kívül is. A séták a ház és a falu határában. Csak ők ketten, Apával. Ők ketten, férfiak sétáltak, de persze legtöbbször Anya is velük ment.

Még élt. Még lélegzett. Még csak pár napja, hogy ünnepelték. Pálmaágak, virágok, gyertyák, torta, tejszínhabbal. Az apja sütötte-töltötte a tortát, verte a habot.

Még szerette az övéit, még együtt voltak, de a feje felett, mint egy mindent beborító felleg, már a vihar jelei gyülekeztek.

Még tudta, hogy feladata van… Még néhány ember, a családja, a testvérei, anyja, apja… Mosolyt kell fakasztania az arcukra… Apja ha este hazaér, mindig fáradt… de sosem volt fáradt annyira, hogy ha meglátja, ne húzódjon mosolyra a szála széle, ne simogassa meg lágyan, ne dörmögjön valami nyugtatót a temérdek bajsza alatt.

Aznap vacsorát tartottak egy környékbeli házban, ahová sok ismerős hivatalos volt. Apja aznap kicsit korábban indult el hazulról. Vele szeretett volna menni, a kezét, a nagy erős kezét fogni, hogy teljesen biztonságban érezhesse magát, de az apja az ismerősökkel elindult sétálni. Utánuk indult hát ő is. Senki nem vette észre, amikor egyedül kilépett a házból.

Vajon hol lehet Apa?

Szeme előtt összezavarodtak az alakok, a formák, a barátok, a koratavasz zsenge színei… a Föld és az erdők, az illatok, a madárdal, és a közelben levő tavacska. Nyári élmények villantak be, ezért errefelé indult.

• Atyám, atyám, miért hagytál el engem?

• Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet! – ez volt az utolsó sóhajtása…

Nagypéntek. Meghalt a Fiú!

A vízbe fulladt tetemet nem sokkal később megtalálták. Az újraélesztés nem volt sikeres. Eltemették.

Húsvét vasárnap… Feltámadt a Fiú?!

Atya és a Szentlélek

Azóta többször is találkozott az apjával. Persze naponta is, néha többször is, gyakran csak épp röptében, gyakran csak éppen elsuhantak egymás mellett… és megérintették egymás lelkét.

Komoly találkozásból kettő volt.

Az egyik a hiperventillációra, vagyis mély és intenzív légzésre építő szellemhajó gyakorlat során történt. Apa a képzeletbeli hajóval egy elhagyatottnak látszó, lakatlan szigetet célzott meg. Ahogy közelített, jól látható volt, hogy nem is üres, nem is lakatlan, és nincs elhagyva sem. A parton emberek, fiatalok, sihederkorú gyerekek, mint a Legyek Ura – még felhőtlen - kezdőképében. A szigetcsúcson egy szikla tetején pont ő a Fiú integetett. Apa már messziről, azonnal felismerte, pedig a Fiú már siheder korban volt, jó tíz évvel idősebben, mint az élete utolsó napján.

Nagy örömmel kezdett egyre erősebben lapátolni (és mélyebbeket lélegezni), hogy minél hamarabb, minél közelebb érjen. Amikor hallótávolságba ért, a Fiú jól érthetően megszólalt, kiáltott:

• Apám, nyugodj meg, minden rendben van velem, teljesen jól vagyok! Ide viszont ne gyere, ide nem jöhetsz, evezz tovább egy másik sziget felé!

A másik alkalom egy vezetett meditáció volt. Imádkozásnak igazán nem mondhatni az ilyet, mert semmi klasszikus ima nem volt benne, semmi bűnbánat, semmi istendicséret vagy fohász. Elcsendesedés volt, néhány indító szóra és egy dob hangjaira történő átélés – egy történet megélése, legalábbis szellemi értelemben.

Apa a dob hangjára elindult egy úton. Lankás volt, erdőben vezetett, enyhén felfelé, a fák lombja összeért, és árnyékot adott. Még csak tavasz volt, éppen kinyílt friss lombok voltak a fákon. A felfedezők kíváncsiságával szaporázta a lépteit. Nem messze ott volt a dombhát, a legmagasabb pont, a vízválasztó, amely egy határ is. A vízválasztó mindig egy határ, az átlépése mindig valami új titkot, új csodát, egy új, ismeretlen világ megnyílását jelenti.

A dombhát túloldalán levitt az út a völgybe, és csak most ismert rá, hogy hol is jár. Otthon volt, hazaért, a bogárhátú kis faluja mellett pont az a völgy volt az, ahol ezer éve elfoglalták a területet, ahol megitták az áldomást, az első kupa bort.

A domb lábánál, a völgytalpban, az erdő szélén valaki hatalmas tüzet rakott, és egy pici, szakállas alak ugrált keresztül a tűzön – talán Kapanyányimonyók lehetett. Ha valahol tüzet raknak, legyen az szabad tűz, vagy egy konyhában egy tűzhely, akkor oda közelítünk, mert az a forrás és az energiaforrás, mindennek a kezdete, és mindennek a közepe – legalábbis helyi értelemben.

Egyszer csak megjelent ő, a Fiú, a völgy másik oldalán. A dombról ereszkedett szépen lefelé, míg elérte a virágos rétet. Hamar megismerték egymást, és mindketten futni kezdtek egymás felé. Kicsi volt, pár éves mindössze, mint az élete utolsó napján. Elérték egymást, Apa ölbe vette a kicsi fiút, mint régen, és úgy örültek egymásnak.

• Hát megjöttél, kicsi fiam, megérkeztél, visszajöttél? Hol jártál ilyen sokáig, hogy nem voltál itthon? – duruzsolta a fülébe boldogan.

Egy ideig csak örültek egymásnak, Apa biztatgatta, kérdezgette, a fiúcska válaszolgatott – a maga módján, a kicsi gyerek tört magyarságával, majd hirtelen szöget ütött Apa fejében valami. Hiszen azért indult el otthonról, hogy felmenjen a domb tetejére, és ott szétnézzen. Pont arról a dombról, ahonnan ő leereszkedett. Elmesélte mindezt a kicsi fiúnak, hívta magával. Erre már tisztán válaszolt.

• Nekem itt kell maradnom, én nem fordulhatok vissza, nem mehetek vissza az úton, apám! Neked viszont, ha arra visz az utad, akkor indulj, és kövesd a nyomot. Nem mehetek veled.

Búcsúzóul megölelték egymást.

Az atyai szeretet kikacagja a halált.