Ülök a lakásban, a lámpa enyhe fénye világítja meg a szobát. Kicsiny, pislákoló világosság, mégis olyan, mintha mindent szikrázó fényesség borítana be. A körvonalak éles képpé állnak össze. Na persze nem a szemem előtt. Inkább a szívemben. A lelkemben... 

Emlékszem, akkor is május volt. És költözni kellett. Én már akkor igencsak nagy pocakkal jártam-keltem, és az Úrfi is nyughatatlan volt a birodalomban. De a sok hű-hó nem a semmiért ment. Az ő új birodalmát kellett berendeznünk. És persze mindennek flottul kellett állnia a fogadására. Nem így terveztük. De ez lett belőle. Egy véghajrá. Egy utolsó nagy sürgés-forgás. De azt sosem gondoltam volna, hogy ennyire végleges...

Félig még az előző lakásban laktunk, de a kiságy már az új helyen várta, hogy a Kisherceg a legnagyobb kényelemben aludja benne édes álmát. Emlékszem a fájdalomra. A rendszertelenségre. Az erősödésre. A vízre. A kórházra. Az ijedtségre. És hogy elaludtam. Aztán a valóság a maga mázsás terhével ólom súlyként nehezedett a mellkasomra, és nem engedett. Hazakísért... 

És már állt a kiságy, amit nem engedtem lebontani. Együtt szereltük össze az édesapjával. Együtt is szerettem volna elbontani. Fontos része volt ez a búcsúzkodásnak. És aznap, amikor végleg átköltöztünk az utolsó villával is, és otthonunkká lett az a hely, amit a Kincsüknek csinosítgattunk, megtettük. Csavarról csavarra. Lécről lécre. Búcsút vettünk a szétfoszlott valóságtól. Tudtuk, hogy az már csak álom maradhat örökre...

Ülök a lakásban, a lámpa kapcsolója kattan, de én mégis látom. Nem, nem a bútorokat. Hanem az utolérhetetlen álmot. Ahogy a kiságyban áll, és felém nyújtja a kezét. Halkan, nyöszögve ejti ki a varázsszót, talán mert rosszat álmodott.

-Ana-hív-és én félálomban kikászálódok az ágyból. Édesapja felém fordul. 

-Menjek én?-kérdi suttogva. 

-Maradj csak!-felelem. -Pihenned kell! Holnap munka. És hát hallottad-mosolygok-engem hív. 

-Ana-hallatszik újra. Édesapa puszit nyom a homlokomra, és visszatakarózik. És én sietek, hogy az Úrfit ölelő karomba zárjam. Biztonságban. Az otthonukban. 

És a lámpa kapcsolója újra kattan. Ismét a pislákoló fénysugár. Az üresedő bútorok. A zsákok. És a valóság. Ahol nincsenek kis kezek. Csak végtelenül magányos, de örökre szerető, "Ana" és Apa. Akik egymásba kapaszkodnak majd, hogy új otthonban álmodozzanak. Ahova elviszik a régi emlékezetét. Mert az is fontos. Mert az ad majd erőt. Annak a helynek a lelke. És annak az el nem hangzott szónak a képzelete. Ahol talán, ha eljön az ideje, egy sötét éjszaka felhangozhat majd az a bizonyos varázsszó. 

Ott az új birodalomban. Az új otthonunkban... 

"Tudok egy varázs-szót,
ha én azt kimondom,
egyszerre elmúlik
minden bajom, gondom.

Ha kávé keserű,
ha mártás savanyú,
csak egy szót kiáltok,
csak annyit, hogy: anyu!

Mindjárt porcukor hull
kávéba, mártásba,
csak egy szóba került,
csak egy kiáltásba.

Keserűből édes,
rosszból csudajó lesz,
sírásból mosolygás,
olyan csuda-szó ez.

Anyu! anyu! anyu!
hangzik este-reggel,
jaj de sok baj is van
ilyen kis gyerekkel.

Anyu! anyu! anyu!
most is kiabálom.
Most semmi baj nincsen,
mégis meg nem állom.

Csak látni akarlak,
anyu, fényes csillag,
látni, ahogy jössz, jössz,
mindig jössz, ha hívlak.

Látni sietséged,
angyal szelídséged,
odabújni hozzád,
megölelni téged." ( Nadányi Zoltán: Anyu)