Szőkés barna haján csillogott a nap fénye. Magas volt. Szelíd mosolyú, de volt valami vagány-huncutság a szemében. Mégis, érezni lehetett, hogy lelke minden szegletében jóság és szeretet uralkodik. Mellém állt, és én csak néztem őt. Gyengéd mozdulatot tett felém hosszú karjával, és szögletes tenyerével. A szeme óceán kékje most is magával ragadott, mint minden más alkalommal is, amikor találkozni volt lehetőségünk. Szerettem ezeket a pillanatokat. Meghittek voltak. Vidámak. És a szó legszorosabb értelmében véve varázslatosak. 

Mikor az arcomat megérintette éreztem, hogy kérni szeretne valamit. Komolyan rám nézett és megkérdezte:

-Velem jössz megint?-és láttam a szeme kékjében a feszült várakozást. 

Válasz helyett csupán egy félig izgatott, félig meghatott bólintásra futotta a lelkem erejéből, de hát ha még ennyit sem mondok, csupán halovány mosoly jelenik meg a szám szegletében, ő azt is értette volna. Mert a lelkünk összeért. Mint minden ilyen alkalommal. Mint minden egyes nap. 

Megindultunk hát. Karját nyújtotta, hogy megfoghassam. Hogy kart karba öltve induljunk el a varázslatba. Érdekes, hogy bár apró, és jelentéktelen részletnek tűnik, mégis emlékszem, hogy fújt a szél. Nem viharos volt. Inkább amolyan enyhet adó. Enyhülést hozó. Elértünk a tengerig, melyet felhőn ülve csodáltunk a múltkori találkozásunkkor. Amiket a könnyeimmel teremtettem. Meg szerettem volna állni, hogy gyönyörködjek benne, de keze meglapogatta a hátam, és kedvesen szólt hozzám mély, megnyugtató hangjával. 

-Kérlek, ne ragadjunk le itt. Tudod te is, ez már nem a te helyed. 

Tudom?! Nem vagyok benne egészen biztos benne, hogy így van...-kezdtem volna, de aztán meggondoltam magam. Végül is, azt hiszem, nála jobban nem ismerhet engem senki. Hisz annyira belőlem való. A testemből. A lelkemből. Így hát tovább mentünk, még mindig kart karba öltve. Mintha szó szerint csak egy szemvillanás lett volna...Emlékszem arcomat megérintette a lágy szellő, és a napfény, s behunytam szemem, éppen csak pár másodpercre, hogy a természet e csodás ajándékban fürdőzzek, s amikor újra körülnéztem, egy csodálatos,  fehér orchideákkal és liziantuszokkal teli mező kellős közepén álltunk. Kíváncsian néztem rá, de ő semmit nem mondott. Várta, hogy megértsem. De én zavart voltam, és ekkor, azt hiszem megszánt engem, kedvesen megszólalt. 

-Te nekem adtad őket. És én most vissza adom neked.... Anya... 

Kopogás hallatszott. Azt hiszem talán a felettünk lévő lakásból jöhetett a zaj. Lassan magamhoz tértem. Felöltöztem. És vásárolni indultam. Orromban és szívemben a fehér orchideák, és liziantuszok illatával. Amit a Fiamtól kaptam. Álmomban...