Egy fiatal pár hevert a napsütésben a tenger partján. Csodásan érezték magukat, és boldogok voltak. Talán megmagyarázhatatlannak tűnik, de azt érezték, hogy azért ülnek itt, mert várnak valamire. Vagy talán valakire. Miközben ezen elmélkedtek, valami sárga fényesség jelent meg a hömpölygő víz felszínén, a hullámok közepette. Először csak halványan látszott, mintha a napnak egy sugara szórta volna fényét rá, de később hatalmas sárga fény borított be mindent. Az addig kéklő vízen most minden sárga volt. A hullámok, a tükörképek, a víz felszíne. És ezen a sárgás tengeren, nap sárga halacskán, sárga ruhás gyermek érkezett. Egy huncut mosolyú, csillogó szemű kis legényke. A fiatal pár ámulattal nézett rá. Ugyan, ki látott már ilyet? Elsárgult a tenger? Na és persze az a sárga színű hal... A sárga ruhás gyermek... Egyik ámulatból a másikba estek. Ugyan beteljesült a gondolatuk, hiszen vártak valakire, mégis, ilyen különös dologra egyáltalán nem számítottak. 

Mindeközben a gyermek óvatosan lekászálódott a halacskáról, és közelebb lépett a párhoz. Csendesen, de határozottan szólította meg őket. 

-Olyan jó, hogy megtaláltak titeket! Hét tengeren utaztam, kedves sárga halam hátán, kilenc nap és kilenc éjjel, míg eljutottam hozzátok. Fontos titkot bíznék rátok. De először meg kell kérdezzelek titeket. Mit jelent számotokra a sárga szín? 

A fiatalasszony és a párja kérdőn tekintettek a fiúcskára, majd egymásra. Elég különös kérdés volt ez. És hát, talán a váratlansága okán, hirtelen megválaszolni sem tudták. 

-Az emberek-kezdte a gyermek-azt hiszik a sárga az irigység színe. Pedig valójában egészen másé... 

Kicsit elhallgatott, és a pár szemébe nézett. Őszinte kíváncsiságot látott rajtuk, így hát elégedetten folytatta. 

-Felteszek nektek egy kérdést. Vagy inkább mondjuk úgy, kérek tőletek... egy dolgot mondjatok, ami elvarázsol titeket!

-Katicabogár?-mondta a férfi, inkább kérdőn, mint válaszként. 

-Olyan, mint aki épp a szemüvegedre szállt?-kérdezte a kisfiú, a piros, hétpettyes katicabogárra mutatva. 

A férfi nem szólt, csak elmosolyodott. A gyermek ezután a fiatalasszonyra nézett. 

-Pillangó-mondta csendesen, és várakozón tekintett a gyermekre. 

-Olyan, mint a ki éppen a válladra szállt? -kérdezte ismét, a szivárvány szinte összes színét magára öltő lepkére mutatva. 

A pár ismét kíváncsian nézett, hol egymásra, hol pedig a legénykére. Ő pedig folytatta. 

-Olyan jó, hogy megtaláltalak titeket!-lelkendezett ismét. Mert csodálatos ember az, aki keresi az egyszerűt, és a szépet. És meg is találja azt. És erre csakis olyan képes, akinek a lelke tele van szeretettel. 

A pár elérzékenyülten nézett a fiúcskára. Sokat megélt emberek bölcsességével szólt hozzájuk. Igazakat. És szépeket. 

-És tudjátok mi az emberek életében a szeretet? ... Hát fény! És milyen színű a fény? 

-Sárga-válaszolta a férfi és az asszonyka egyszerre. 

-Pontosan!-kiáltotta a legényke nagy örömmel. De ezt csak kevesen tudhatják. Csak a kiváltságosak. Csak az igazán jó emberek. Ezzel a tudással hagylak itt hát titeket, annak ígéretével, hogy minden sárga színű dolog megpillantásával növekszik majd életetekben a szeretet. Így majd betölti szíveteket minden egyes napon. 

A fiatalasszony és a férfi ekkor egyszerre nyitották volna szólásra a szájukat, de a gyermek megelőzte őket. Mintha a gondolataikban olvasott volna. 

-Én is nagyon megszerettelek titeket. De utam eddig tartott. Teljesítettem a rám bízott feladatot. Mennem kell. 

Könny szökött a szemükbe. Magukhoz ölelték a fiúcskát, felsegítették sárga halacskájára, ő még utoljára intett egyet, majd tovatűnt a messzeségben. Mielőtt teljesen szem elől téveszthették volna, a gyermek hangját sodorta feléjük egy finom szellő. Üzenetet hozott. 

-Ajándékot küldök majd nektek. Nézzetek rá, mikor jön a sárga, és abban megtaláltok engem! 

Bár némileg zavarosnak tűnt mindez, a pár mégis annak reményében tért haza a tenger partjáról, hogy ezek a szavak hamarosan értelmet nyernek. 

Telt-múlt az idő, és ahogy a kisfiú ígérte, a pár életében nőttön nőtt a szeretet. Szinte minden napra jutott belőle. Hiszen minden hova jutott sárga. Oda is, ami nem volt az. Hiszen a napnak sugarai, a reggeli fényesség, vagy éppen a lámpa fénye bevilágított körülöttük szinte mindet. Sárgává tette a dolgokat. 

Egy napon aztán a fiatalasszony egy csodálatos, fehér kavicsokból készült karkötőt kapott ajándékba. A párjával éppen a tengerhez készülődtek. Gondolta, hogy felhúzza ezt a különleges ékszert, ha már ahhoz a különös helyhez készülődnek. Éppen a parton ültek, a messzeséget kémlelték, a fiúra gondolva, mint azóta oly sokszor, mikor a fehér köveket a nap sugarai megérintették. Gyönyörű fényesség világított a szemükbe. Sárga fényesség. Amiben a gyermek csodálatos, nevető szemei, és huncut mosolya tükröződtek. Majd a messzeségben feltűnt egy nap sárga hal. Hátán a sárga ruhás kisfiúval...