Abban a helyzetben vagyok, hogy a születésnapomat egy nappal követi a névnapom. A mai a nevem napja. A tegnapi létezésem 30 évfordulója... 

Lassan két éve úgy bélyegzem magam, mint aki egy halott, és mondjuk ki őszintén, egy mások számára nem igazán létező gyermek Édesanyja. És mivel gyermekkorom óta arra készültem, hogy anya leszek, mely elgondolás valahol mélyen abban a traumában gyökerezik, hogy a szüleim válása után a szülő anyám 15 évig egyáltalán nem keresett (sem személyesen, sem levélben), még jobban elmélyítette bennem az önsajnálatot az a tény, hogy saját anyaságom örökre kézzel foghatatlan marad a számomra. Ahogy gyakran emlegetjük: csodás valóságból utolérhetetlen álom. 

A tavalyi születésnapomon egészen máshogy láttam az életem. Abban az évben igen csak a túlélésért küzdöttem. Hogy az olyannyira vágyott titulus elvesztése, vagy másként való megélése ne gyilkolja meg a testemet, lelkemet. Küzdöttem magammal. Ahogy mostanában olyan "divatos" használni, a démonaimmal. Egyébként szinte láttam is magam előtt őket, ahogy hatalmas, éles fogaikkal, és fekete szárnyaikkal a lelkem közepén ülnek, és lakmározzák annak napsütötte, fényes részeit. És azokat a hiányzó részeket még csak nem is sötétséggel kívánták megtölteni. Nem hideggé tették a lelkem. Egyszerűen meg akarták semmisíteni. Elpusztítani. 

Tavaly igazán emelkedett hangulatba kerültem. (https://szivembenszuletett.blog.hu/2018/05/23/ajandek_536)

Ennek egyrészt a hitem megújulása volt az oka. Másrészt az ebből következő életszemlélet váltás. Az élni akarás. A démonaimmal való megharcolás. A győzelem. 

Idén is ugyanúgy szilárdan áll a hitem. Hiszem mindazt, amit 29 évesen vallottam. Hiszem mindezt ma 30 évesen is. És hinni fogom most már mindaddig, míg dolgom lesz ezen a Földön, ebben az életeben. Mégis valahogy más az, amit ma érzek. Igen, életem legnagyobb Ajándéka a Kisfiam volt. És igen, egy angyal gyermek édesanyja vagyok. De az életem nem csak ebből áll. És még ha visszásan is hat, ahogy ezeket a szavakat leírom, még ha görcsbe is rándul a gyomrom, mert azt érzem, ez a mondat azt sugallhatja, hogy nem elég fontos nekem a gyermekem, mégis kimondom. Ugyanis, ahogy hiszem, hogy Isten segítségével találtam ki a sűrű sötétségből a fényre, úgy hiszem azt is, hogy éppen a Kisfiam rövid, pusztán méhen belüli életkéje tanított meg egy igencsak lényeges dologra az életben. 

Egyikünk ideje sem végtelen ezen a Földön. Van akinek több adatik, míg másoknak kevés, megint mások pedig csupán az anyaméhben tapasztalhatják meg a létezés érzését. Mégis, ha a halál pillanatában nézzük majd, mindegy, hogy mennyi idő telt el, 1 év, vagy netán 100, minden csak egy szemvillanásnyi időnek fog tetszeni. Viszont, ha mindezt az időt tartalommal töltjük meg, hiába tűnik majd egy röpke, múló pillanatnak az életünk, elmondhatjuk majd, jól éltünk. Minőségi időt töltöttünk a Földön... 

És, hogy ha a tartalomra gondolok, mindenképpen az jár a fejemben, hogy mennyi dolgom, és titulusom van ebben az életben. Hiszen Gyermek is vagyok, Feleség, és igen Anya is (hogy csak párat említsek). De nem "csupán" Anya. Azt hiszem, az idei születésnapomon ez az Ajándék. A Kisfiamtól. Nekem. Mert habár nem csak Anya vagyok, de azért az is vagyok. És haladok a felismerés felé... 

" Ej, ej, milyen különös is ma minden. Tegnap pedig még minden egészen rendes volt. Vajon csakugyan megváltoztam-e az éjszaka? Nézzük csak: ma reggel, amikor fölébredtem, még az voltam-e, aki voltam? Úgy rémlik, mintha egy kicsit más lettem volna. De ha nem az vagyok, az a kérdés, kicsoda is vagyok voltaképpen." (Lewis Caroll: Alice Csodaországban)