Erdő szélén kicsiny ház állt. Apró volt ugyan, de annál több szeretet volt képes magába fogadni. Ugyanakkor félő volt,hogy a  küszöböt egyszer átlépi Bú, Bánat, és Keserűség is. Hatalmas óriások voltak ők, és nem volt ember, aki szembe mert volna szállni velük. Mindenfele, amerre jártak, maguktól nyíltak ki előttük a házak, és kunyhók ajtajai, csak, hogy elkerüljék a veszedelmet. Mindenki féltette az otthonát. Ugyanis hallották hírét, hogy Bú, Bánat és Keserűség galád módon romba dönti mindazoknak a hajlékát, akik nem hajlandóak megvendégelni őket. 

Történt egyszer, hogy amikor a három óriás ismét portyára indult, bizony az erdő szélén álló kicsiny házra esett a választásuk. Lakói egy fiatal pár, és a kislányuk volt. Az édesanya éppen lefektette a gyermeket, mikor hangos dübörgés törte meg az éjszaka csendjét. Az édesapa rögtön az ajtónál termett, és szélesre tárta. Tudta, hogy kikkel fog pillanatokon belül szemben állni. Bú, Bánat és Keserűség nagy sebbel-lobbal furakodtak be a szűk kis ajtón, éppen hogy csak ki nem döntötték. Az édesanya is hamar eléjük járult és asztalhoz ültette őket. Pillanatokon belül asztalt terített és feltálalta a vacsorát. Az óriások egymásra pillantgattak, majd Bú mennydörögve a fiatalasszonyra rivallt. 

-Csak ennyi? 

Az asszonyt iszonyatos félelem kerítette hatalmába. Szerényen éltek, tisztességesen. És ugyan sosem csaptak hatalmas lakomákat, de minden nap finom étkek kerültek az asztalra. De hát ugye az óriások étvágya szinte csillapíthatatlan. És ők nem érik be a szerény lakomával. Hatalmas húsokra, ínycsiklandó köretekre, krémes-habos süteményekre vágytak. Bánat már megindult az éléskamra felé, hogy átkutassa, hátha van még valami, amit rejtegetnek előlük, amikor a férfi váratlanul megszólalt. 

-Ott semmit nem találsz, abban biztosíthatlak. Mindent odaadtunk nektek. Mindent, amink csak volt. 

-Mindent?!-mennydörögte Keserűség és megrohamozta két társával az éléskamrát.

De ami ott fogadta őket, igencsak váratlan volt. Az éléskamra valóban üres volt,  de az ajtóban egy cseppnyi gyermek állt. Gyönyörű hófehér ruha volt rajta, hátán apró kis szárnyacskák díszelegtek, kezében pedig egy gyönyörű ezüst kardot tartott.  Az óriások először megdöbbentek, de ez nem tartott sokáig. Hatalmas hahotába kezdtek, és egy emberként, akarom mondani óriásként, indultak meg a parányi fiúcska felé. Azonban a gyermek felemelte a csillogó ezüstkardot, és az óriásoknak többé nem volt maradásuk. Szemüket hatalmas káprázás vakította el, és sebesen hátrálva hagyták el az erdőszéli kis házikót. A fiatal pár hálás szívvel nézett a gyermekre, és rögtön sajátjuknak fogadták. A leányka is hamar megszerette újdonsült kisöccsét. 

Telt-múlt az idő, és a gyermek minden nap mesélt nekik. Hitről. Reményről. Szeretetről. És persze bátorságról is. És szívükben olyan béke uralkodott, ami még soha előtte. És annyi szeretet költözött otthonukba, amennyit sohasem képzeltek. Az óriások pedig, azóta az este óta még csak meg sem közelítették kedves kis házikójukat. Úgy tűnt hát, hogy az életük ennél jobban nem is alakulhat. 

Azonban egyik reggel váratlanul arra ébredtek, hogy a fiúcska eltűnt. Hiába tették tűvé a környék minden zegét-zugát, nem akadtak a gyermek nyomára. Szívükbe beköltözött a félelem. Ki fogja megvédeni őket a szörnyű óriásoktól? Biztosak voltak benne, hogy Bú, Bánat, és Keserűség hamar hírét veszik a fiú távozásának, és visszatérnek majd, hogy bosszút álljanak. Hogy lerombolják otthonukat. Minden egyes éjszaka ezzel a félelemmel hajtották álomra a fejüket. Aztán egy este, éppen lefekvéshez készülődtek, amikor mindaz, amitől féltek beigazolódott. Hatalmas, mennydörgés szerű kiáltozás hallatszott, és kemény öklök csapkodták ajtajukat. Az édesapa ajtót nyitott, és meglátta az óriásokat. De ahelyett, hogy szembeszállt volna velük, ijedtében lábuk között kibújva világgá szaladt. Ott állt hát az édesanya, remegve, földbe gyökerezett lábakkal. A három óriás megindult felé, ám ekkor a kislány odaszaladt. Megfogta édesanyja kezét, és halált megvető bátorsággal nézett Bú, Bánat, és Keserűség szemébe. És ekkor ott termett ő. Az angyalszárnyú kisfiú. Feltartotta ezüstkardját, és ismét hatalmas fényesség árasztotta el a kicsiny házat. Az óriások ismét menekülni kényszerültek hát. 

Az édesanya megkönnyebbülten, de hatalmas szomorúsággal a szívében szólt a gyermekhez. 

-Hol voltál eddig, Drága Gyermekem? Hiszen láthatod, szükségünk van Rád. 

-Tudod, Édesanyám-kezdte szelíden a fiúcska- beteljesítettem a rám bízott feladatot, és mennem kellett tovább. De úgy látom, mindez nem volt hasztalan. 

-Hogy érted ezt édes fiam-kérdezte a fiatalasszony kíváncsian. 

-Te és a nővérem igazán bátrak vagytok. Bátrabbak, mint hinnétek. És megtanultátok a leckét is. Együtt képes vagytok mindenre. Egymással, és az egymás iránt érzett szeretettel bárkit legyőzhettek. Még a csúf óriásokat is. De hogy győzelmetek teljesen biztos legyen, itt hagyok nektek valamit. És így majd én is örökre veletek leszek.  

Azzal a gyermek megcsókolta nővérét és anyját, majd kezükbe adta a kardot, és tovarepült a hűvös éjszakába. A fiatalasszony és a leány meghatottan néztek utána, majd együtt csodálták a varázslatos ezüstkardot. Egy pillanattal később írást vettek észre a markolatán. Egy üzenetet: A szeretet örökké él, és legyőz mindent...