Ugyan ki számolja?! Tettem fel magamnak a kérdést. Aztán rögtön meg is bántam. Mégis, mi értelme van hazudni? Becsapni önmagam?...

Amikor megtörtént, biztos voltam benne, hogy minden egyes hónapfordulót számon fogok tartani. Azt az éjszakát, mikor megszületett a csillagok közé. És igen, azt a napot is, amikor egy fehér kis urnácskával néztem farkasszemet, és egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy Ő ott van. Hogy már csak por és hamu az, ami egy szülőpárnak az egyetlen gyermekükből megmaradt. Szóval úgy gondoltam, minden hónapban lesz két olyan nap, amikor a szívem apró darabokra hasad, és ilyenkor majd mindig meghalok egy kicsit. De legalábbis a lelkem egy része biztos elfeketül. Eleinte így is történt. Minden nap egy küzdelem volt. ...

Abban a helyzetben vagyok, hogy a születésnapomat egy nappal követi a névnapom. A mai a nevem napja. A tegnapi létezésem 30 évfordulója... 

Lassan két éve úgy bélyegzem magam, mint aki egy halott, és mondjuk ki őszintén, egy mások számára nem igazán létező gyermek Édesanyja. És mivel gyermekkorom óta arra készültem, hogy anya leszek, mely elgondolás valahol mélyen abban a traumában gyökerezik, hogy a szüleim válása után a szülő anyám 15 évig egyáltalán nem keresett (sem személyesen, sem levélben), még jobban elmélyítette bennem az önsajnálatot az a tény, hogy saját anyaságom örökre kézzel foghatatlan marad a számomra. Ahogy gyakran emlegetjük: csodás valóságból utolérhetetlen álom. 

A tavalyi születésnapomon egészen ...

Törékeny leány ült egy felhőn éppen, 

Mikor viharos Szél támadt fenn a magas égen. 

Süvöltött és tombolt, mindent elsöpörve, 

Felhők közt száguldott, hirtelen, pörögve. 

De a leányka felhője állta a sarat, 

Látott ő már egyebet is; kemény telet, havat. 

Sérthetetlen trónusa volt az e kicsiny lénynek, 

És puha ágyikója Ég Hercegnőjének. 

Dühös lett a szél, de hiába tombolt, 

A Földön olyan nagyon hiába rombolt. 

Mert az égi békességben kárt ő nem tehetett, 

A Hercegnő, felhőjén ülve, minden elrendezett. 

Újra építette Égnek minden szegét, 

És begyógyította a felhők összes sebét. 

S a Szél egyszeriben elálmélkodott, 

A Hercegnő kedvessége hagyott lelkén ...

Ülök a lakásban, a lámpa enyhe fénye világítja meg a szobát. Kicsiny, pislákoló világosság, mégis olyan, mintha mindent szikrázó fényesség borítana be. A körvonalak éles képpé állnak össze. Na persze nem a szemem előtt. Inkább a szívemben. A lelkemben... 

Emlékszem, akkor is május volt. És költözni kellett. Én már akkor igencsak nagy pocakkal jártam-keltem, és az Úrfi is nyughatatlan volt a birodalomban. De a sok hű-hó nem a semmiért ment. Az ő új birodalmát kellett berendeznünk. És persze mindennek flottul kellett állnia a fogadására. Nem így terveztük. De ez lett belőle. Egy véghajrá. Egy utolsó nagy sürgés-forgás. De azt sosem gondoltam volna, hogy ennyire végleges...

Félig még az előző lakásban laktunk, de a ...

Hangtalanul puffan, 

nesztelen egy perzsaszőnyegen. 

S bár törés nélkül megússza, 

mégis megreped ezer helyen. 

Helyrehozhatatlanul,

sebzetten vár az elmaradt törésre. 

Közben dermedten néz reám, 

és hív minden repedése. 

Beszélnek ők, 

szól hozzám ezernyi hang-alak. 

Kemények, vészesek, fenyegetők,

de valahogy mind vigaszt nyújtanak. 

Repedések nyelve

nem mindig szívélyes és vidám.

Ártónak tűnnek a szavak,

mégis ők nyernek a vitán. 

Nem gonoszság, 

mi győzelemre törhet magának utat. 

Az igazság az, mi kiált a repedések közül, 

és mind a remény felé mutat. 

Kemény szavak, 

de mind egyetlen bizonyosságból fakad.

Erőd önnön magadban lakozik, 

és ...

Szőkés barna haján csillogott a nap fénye. Magas volt. Szelíd mosolyú, de volt valami vagány-huncutság a szemében. Mégis, érezni lehetett, hogy lelke minden szegletében jóság és szeretet uralkodik. Mellém állt, és én csak néztem őt. Gyengéd mozdulatot tett felém hosszú karjával, és szögletes tenyerével. A szeme óceán kékje most is magával ragadott, mint minden más alkalommal is, amikor találkozni volt lehetőségünk. Szerettem ezeket a pillanatokat. Meghittek voltak. Vidámak. És a szó legszorosabb értelmében véve varázslatosak. 

Mikor az arcomat megérintette éreztem, hogy kérni szeretne valamit. Komolyan rám nézett és megkérdezte:

-Velem jössz megint?-és láttam a szeme kékjében a feszült várakozást. 

Válasz helyett ...

Szélesre tárom az ablakot, és mélyet szippantok a levegőbe. Sötét van. Minden csendes. A csillagok fénye tündököl az égen. Elkápráztat most is, mint minden egyes alkalommal, amikor nézem őket. Azokon az éjszakákon, mikor nem jön álom a szememre, mert a gondolatok villámként cikáznak át az agyamon. Érdekes belegondolni, hogy milyen átalakuláson is mentek ezek az elmélkedések keresztül. A düh, az önvád, és a kétségbeesés helyét átvette az elfogadás. Persze nem egyik pillanatról a másikra. És nem is olyan könnyen, mint ahogyan az így leírva annak tetszik. Hosszú, kemény, gyötrelmes éjszakák rejtik magukban mindazt a belső vívódást, amit azért vállaltam fel, hogy láthassam világítani azokat a csillagokat. Ugyanis a legelején, a ...

Tudjátok mi jutott ma eszembe? Egy olyan mondat, ami állíthatom, minden gyermekét vesztő szülőt unos-untalan szíven döf. Talán még akkor is, ha már értik emögött a jó szándékot. És akkor is, ha már ráléptek az ösvényre. Igen! Az lesz az! Az a Bizonyos mondat. Így nagybetűvel. Akkorával, hogy úgy villog, mint a legcsicsásabb ledfények. "Engedd el azt a gyereket." 

Persze akkor, amikor még az elején tartasz, és éppen csak belépsz a gyász labirintusába... Amikor keresed önmagad a saját tragédiád útvesztőjében... Nos akkor szerintem megfogalmazódik benned a gondolat, hogy ráordítasz az illetőre, de legalábbis minimum valami olyan hangon kérdezel vissza, hogy érezze, igencsak belelépett a lelkedbe. Legalábbis én így voltam vele. 

...

Emlékeztek, mikor még földi angyal voltam?...

Testem apró volt, és védtelen csupán, 

Nem tudtuk még, hogyan lesz ezután.

S bár kicsiny testbe zártak egy hatalmas lelket, 

Együtt hordtuk volna a megannyi terhet. 

Kivártátok volna, míg lassan megnövök, 

Mikor az ég már nem zúg, nem dörög. 

Majd szélvészként hasítottam volna én köröttetek, 

S olyat tettem volna, hogy velem pöröljetek. 

S ti vártátok azt is, hogy rosszalkodjak én, 

Csak veletek legyek a világ közepén. 

De szívem feladta, nem működött tovább, 

Így megvártam én az angyalok hadát. 

Átöleltek engem, puha szárnyuk védett, 

Megmutattak nekem minden jót és szépet. 

De Veletek vagyok én mindörökre már, 

A szeretet ...

Ha szíved ágára többé nem száll már az a madár,

Mert fészkét leverte a sötét vihar-király,

És te sírsz, de egyre csak várod, 

Mert nem látod meg, hogy ez egy szörnyű átok,

Hiszen ha újra is kezded mindig a napot,

Őt már többé fel nem támaszthatod.

Hisz' a vihar-király tomboló dühe féktelen,

Hiába való, hogy az idő végtelen.

Mert a végtelen végességben sem lelheted meg soha.

Sorsod már így marad rút és mostoha... 

Erre gondolsz, mikor visszaszáll az a madár, 

És szíved törött ágán lélek-fészket csinál.