Szélesre tárom az ablakot, és mélyet szippantok a levegőbe. Sötét van. Minden csendes. A csillagok fénye tündököl az égen. Elkápráztat most is, mint minden egyes alkalommal, amikor nézem őket. Azokon az éjszakákon, mikor nem jön álom a szememre, mert a gondolatok villámként cikáznak át az agyamon. Érdekes belegondolni, hogy milyen átalakuláson is mentek ezek az elmélkedések keresztül. A düh, az önvád, és a kétségbeesés helyét átvette az elfogadás. Persze nem egyik pillanatról a másikra. És nem is olyan könnyen, mint ahogyan az így leírva annak tetszik. Hosszú, kemény, gyötrelmes éjszakák rejtik magukban mindazt a belső vívódást, amit azért vállaltam fel, hogy láthassam világítani azokat a csillagokat. Ugyanis a legelején, a könnyeim áradatában vajmi keveset láttam. Egy két pislákoló, elmosódott pontocska. Mindössze ennyi volt, amit a legnagyobb fájdalom béklyójában képes voltam érzékelni abból a messzi, távoli tündöklésből, ahova minduntalan elmerengtem. Csalódott voltam. És rettenetesen keserű. Nem leltem a szépséget az éjszakai égbolt fényes nyugalmában. De aztán, ahogy vívódásaim egyre mélyebb, és mélyebb rétegeket szakítottak fel a szívemen, hogy aztán azt egészen új, egészséges szövetekkel pótolják, úgy kezdett el a sötét égbolton kiviláglani egy-két csillagocska. És egy idő után azt vettem észre, hogy az sem akadályoz meg abban, hogy észleljem ragyogásukat, hogy olyan helyen lakom, ahol a város fényei megnehezítik az éjszaka csodájának meglátását. 

Ennek ellenére is sikerült. Azt hiszem azért, mert azok a szövetek, az új rétegek a szívemen, melyek belső harcom során folyton folyvást teremtődtek, egyfajta lajtorjaként szolgáltak. Amivel elértem az eget. Amivel az lehoztam ide. Én ott voltam. S a csillagok itt. A részükké váltam. Ők pedig az én részemmé. Igazi szerelem lett hát. Teljesen eggyé váltunk. Egyek lettünk. Én. És a csillagok. Az éjszaka leple alatt találkoztunk, hogy legbensőbb érzéseim titkosak maradhassanak. Mert sokan nem értették. És még ma sem értik igazán. De ez nem is baj. Mindig ott motoszkál ugyanis a szívemben, az eszemben az a gondolat, hogy csak akkor érthetnék meg, ha ők is átélnék ezt a fájdalmat. De mivel tudom, hogy ez milyen kín, mennyire nehéz teher, nincs olyan ember, aki ezt megérdemelné. Nem is lenne szabad ezt senkinek átélnie. 

De mivel velem megtörtént, így hát nekem maradt az éjszaka, és a csillagok. Viszont ahogy elérem őket, észreveszem, hogy a nekem legjobban tetsző, engem legjobban megkapó nincs semerre. Elbújt netán?! Hát ilyen szégyenlős lenne? Hazaindulok a többivel, s amikor megérkezünk, és visszatekintek az égboltra, újra látom annak az egynek a fényét. A Csillagét. És nem értem. De mielőtt a kutatására indulnék, a többiek figyelmeztetnek, Ő már nincs, csak a fénye most ért el hozzám. És jönnek a jól ismert érzések. A csalódottság keserű könnyei peregnek az arcomon, és nem értem, hogy miért tűnik el az életemből minden olyan, ami örömet jelent. Ám ekkor,talán tehetetlenségemben, újra visszatekintek oda, a sötét égbolt messzi távolába, ahol még mindig nekem világlik annak az eltűnt csillagnak a fénye. És ekkor olyan felismerés költözik a lelkembe, mely egy gyengéd kézmozdulattal szárít fel az arcomról minden legördülő könnycseppet. Hiszen engem igazán eddig is az varázsolt el, amit a Csillag nekem adott. És az továbbra is ott van. A fénye továbbra is látható. Még a legsötétebb égbolton is. Mosoly húzódik meg a szám szegletében, és jóleső hála járja át a szívemet. Mert hát akkor ez a mai randevú mégis csak jól sikeredett...