-Gyere ülj le ide mellém!-mondta nekem olyan hangon, amitől azt hittem, menten elsírom magam. 

Mintha angyalok hangján szólt volna. Vagy talán az övén... Merthogy mindig is így képzeltem el. Ahogy majd kimondja az első szót. És titkon reménykedem, hogy talán az "Anya" lesz majd az. De aztán jött a halál. És a kegyetlen sorsfordulat. Vagyis az én szemszögemből nézve nyilvánvalóan valami elemi erővel a szívembe vájó, marcangoló, és pusztító erő működése lépett életebe... 

-És az ő szemszöge? -kérdezte, mintha a gondolataimban olvasna. 

-A fiamé?! 

-Dehogy!-intett le türelmetlenül. -Anyáé! 

-Teljesen egyértelmű, nem? Hiszen ugyanazt érzi, mint én. Hogy akkor, ott, abban a pillanatban meghasadt a szíve. És az a darab hiányozni fog, örökre. Mert a legdrágább, legféltettebb kincsét vették el tőle. -feleltem, és már ott sorakoztak azok a kibuggyanni készülő könnycseppek a szememben. 

De mielőtt akár csak egy is legördülhetett volna, áradatot indítva meg ezzel, komolyan rám nézett, és mintegy parancsként mondta. 

-Akkor hívjuk ide! És kérdezzük meg őt is! 

-Nem lehet-tiltakoztam hevesen. Hiszen te is tudod, senkit nem illik a gyászban zargatni. Kiváltképp nem ekkora fájdalomban. Hiszen magad is látod itt nem egy sírfeliraton: "Kinek gyermekét nem fedi sírhalom, nem tudhatja az, mi a fájdalom."

-Persze, hogy látom! Mit gondolsz vak vagyok? Vagy netán ostoba? -kérdezte olyan goromba stílusban, hogy furcsa érzés fogott el vele kapcsolatban. Félni kezdtem tőle. 

Nem értettem, hogy miért lett velem ilyen ellenséges. Éppen most magyarázom el Neki, micsoda fájdalommal jár az, amiről fogalma sem lehet. És, hogy Anya mennyire szenved. És így én is szenvedek. Hiszen egyek vagyunk, mi ketten. Női-én. Anya-én. 

-Hívjuk ide! Most azonnal-üvöltötte a dühtől eltorzultan. 

Nyoma sem volt már az angyali hangnak. Helyette mennydörgés következett. Szörnyű vihar hangjai. Fülsiketítő süvítésé. Orkáné. Tornádóé. Mindent romba döntő szélviharé. És én elvesztem. Egy pillanat alatt megsemmisültem. 

-Anya-én, itt... 

-Itt vagyok, persze! Na végre, hogy hívtál! 

Mit ne mondjak, nem erre a cinikus, és számon kérő hangnemre számítottam! Teljesen érthetetlen ez a viselkedés. Hiszen egyek vagyunk. Én ő vagyok. Ő pedig én.És most mégis... 

-Ne hazudj! -rivallt rám Anya-én, olyan vehemenciával, hogy földbe gyökerezett a lábam. 

Álltam, és az előbb legördülni készülő könnycseppek ismét megjelentek a szememben. De ezúttal nem álltak sorban. Nem bizony! Tolakodtak. Egymás elé furakodtak. Szinte versenyeztek azért, hogy ki jut ki előbb. Hogy ki szabadul előbb. A hazugságból. Ebből a börtönből.

-Itt vagyok Kedves! Eddig is hallottam mindent. És most meg is válaszolnám a kérdésed. -mondta Neki Anya-én szelíden, de rám mindeközben ügyet sem vetett. 

Ő viszont jelentőségteljes pillantással nézett rám. Mintha egyfajta "megvagy", "most elkaptalak" érzés tükröződött volna a szemében. 

-Szóval-folytatta Anya igen szelíd, édesanyához méltó hangon- köszönöm szépen, én a magam részéről már szenvedtem eleget! 

És ahogy ezt kimondta, rám tekintett. Szeme szigorú volt, de olybá tűnt, mintha az együttérzés halvány csillámlása is elérte volna a tekintetemet. 

-Ezért újra építem. Mindazt, amit ő lerombolt.-és ujját kinyújtva egyenesen felém mutatott. 

-Még hogy én?!-kérdeztem, és olyan dühös lettem, hogy... 

És akkor, mintha valaki egy borzalmasan sötét, és ijesztő helyiségben gyertyát gyújtott volna. A láng először csak kevéssé pislákol, éppen csak annyi fényt ad, ami egy pár tárgy körvonalát segít kivenni. Majd mintha varázspálcával érintené valaki, hirtelen olyan fényesség támad, mintha nem is gyertya, hanem reflektorok égnének. Olyan fényesség, mely megvilágít. Mindent. A szobát. És az ajtót. És akkor te kilépsz.... Kilépek... 

-A dühöm. A haragom. A kétségbeesésem-ezt a három szót tudtam csak kimondani, vagyis inkább csak kizokogni magamból. 

Mire felocsúdtam Anya-én szorosan ölelt magához, mellette Kislány-én állt kétségbeesetten. 

-Semmi baj Drágám!-mondta neki igazán megnyugtatóan Anya-én. Most már érti. Most már semmi baj nem lesz. Menj vissza szépen! Pihenj csak! 

Kislány-én csókot nyomott az arcomra, könnyeset, meleget, majd szó szerint köddé vált a szemem láttára. 

-Pontosan ezekkel pusztítottál. Engem. Magadat. Őt. (Kislány-énre célzott). Mindannyiunkat. 

-De hiszen elvesztettük. És már nem jön vissza. Soha. Soha. Soha... 

-De ha te rombolsz, és mi eltűnünk, akkor az az egyetlen dolog sem marad belőle, ami őt a Fiunkká teszi. Akkor eltűnik az emléke is... 

Bólintottam. És már nem sírtam. Nagyon összeszedett voltam. Józan. És határozott. Nem csak az eszemmel. De a szívemmel is. És Anya én ezt tudta. Érezte. Hiszen ő én vagyok. Én pedig...Szóval tudjátok... Anya-én is megcsókolt, bátorítóan megszorította a vállam. Őrá nézett, elégedetten bólintott, és egy szemvillanás alatt tűnt el a láthatáron. 

-Talán kicsit sok volt a tövis-mondta Ő ismét azzal az angyali hanggal. 

Igazi. Mély. Őszinte együttérzéssel. 

-Igen. De nem ti adtátok. Ti voltatok azok, akik kihúztátok... 

Elmosolyodott, és láttam rajta, ha lehetne, most Ő is csókot adna. 

-Gyere ülj le ide mellém!-kérlelt ismét.  

A föld túlzottan hideg volt, így állva maradtam. De megérintettem. És mivel Ő nem tehette velem, ezért én csókoltam meg. Majd a fekete gránitra tettem. Az arany betűkre helyeztem. Azt a fehér rózsát...