Ugyan ki számolja?! Tettem fel magamnak a kérdést. Aztán rögtön meg is bántam. Mégis, mi értelme van hazudni? Becsapni önmagam?...

Amikor megtörtént, biztos voltam benne, hogy minden egyes hónapfordulót számon fogok tartani. Azt az éjszakát, mikor megszületett a csillagok közé. És igen, azt a napot is, amikor egy fehér kis urnácskával néztem farkasszemet, és egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy Ő ott van. Hogy már csak por és hamu az, ami egy szülőpárnak az egyetlen gyermekükből megmaradt. Szóval úgy gondoltam, minden hónapban lesz két olyan nap, amikor a szívem apró darabokra hasad, és ilyenkor majd mindig meghalok egy kicsit. De legalábbis a lelkem egy része biztos elfeketül. Eleinte így is történt. Minden nap egy küzdelem volt. Fojtogattak az emlékek. Ilyenkor olyan érzés kerített hatalmába, mintha még mindig a műtőben feküdnék, és az altatás miatti ismerős bódulat fogott el. A saját álomvilágomban bolyongtam, miközben a való világban mintegy gépként, robot-szerűen tettem a dolgomat. De minden hónapban volt két nap, amikor a való világban sem sikerült jól teljesítenem, mert összemosódott az álomvilágommal. Mivel azon a bizonyos két napon annyira fájt, hogy nem akartam elhinni, ami valójában belülről felemésztett. Mardosott. Nem akartam szembesülni a hiányával. Hinni szerettem volna, hogy ha hazaérek, a kiságyában fekszik majd. Táplálhatom. Ölelhetem. Gondoskodhatom róla. De amikor fordult a kulcs a zárban, és beléptem, a kiságy nem állt ott, és a kis szemecskéi sem nevettek, ragyogtak rám. Mert ő nem volt sehol. Legalábbis itt. A fizikai síkon. 

Hosszú, és küzdelmes időszak volt, mire eljutottam addig a pontig, hogy nem tartottam már számon, hogy mikor jönnek azok a rettenetes napok. Beengedtem szépen, lassan, és igen, tudatosan az életembe újra a boldogságot. De ez persze egyáltalán nem volt olyan könnyű, mint ahogyan most leírva annak tetszik. Nem tudtam, hogy van-e jogom boldognak lenni? Hogy nem csalom-e meg a Kisfiamat azzal, hogy a hiányában is boldog tudok lenni? És amúgy... és egyáltalán... van-e nekem okom a boldogságra? Ahogy ezek a gondolatok cikáztak nap mint nap a fejemben, IGEN, minden áldott nap, mintegy a másvilágról érkező hangként zakatolt a fejemben, hogy "SZERETLEK ANYA, ÉN MÁR BOLDOG VAGYOK, ÉS AZT SZERETNÉM, HOGY TE IS AZ LEGYÉL, ÉS APA IS."Nem voltam benne egészen biztos, hogy megbolondultam-e (mert ugye az sem kizárt, hogy az ember egy ekkora tragédia átélése kapcsán elveszíti a józan eszét), vagy az a hang tényleg nem csak a fejemben létezik. De  bizton állíthatom, nem, nem csak a fejemben hallottam. Illetve, hogy egészen pontos legyek, nem is ott hallottam. Ugyanis ez a hang a szívemben szólt. És nem volt ez más, mint a szeretet hangja. 

Mert milyen is a szeretet? Többek között jóságos. Tehát akit szeretünk, annak jót akarunk. És mivel egy cseppnyi kétely sem volt bennem, hogy a kisfiam és köztem olyan szeretetkapocs volt, melyet még a halál sem tudott elszakítani, hiszen sosem szűntem meg őt szeretni, minden bizonnyal ő is így érez irántam. Mert abban a fehér urnában csak a teste volt. A lelke tovább élt. A szívemben. Ahonnan a hangját hallottam. Ahol a szeretet éreztem. Érzem. 

Szóval beengedtem a boldogságot. De sosem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz boldognak lenni. Hiába hittem, hogy a lelke békés és boldog. Fájt, hogy fizikailag nincs velem. Meg kellett tanulnom nem üvölteni belül egy-egy mosoly, és nevetés mögött. Sokat gyakoroltam, gyakorolom ma is. Ha nem is mindig maradéktalanul, de többségében egész jól megy. És ott benn, a szívemben, érzem is a szeretet hangja mellett a büszkeség hangját is. A Kisfiam büszkeségét. Azt hiszem, már csak ezért is megéri boldognak lenni. És mivel az eszemmel tudom, hogy nem szabad mindig bánkódnom, ezért igyekszem nem számolni a hónap fordulókat. Vagy legalábbis nem egyfolytában számon tartani. De most, hogy a csillaggá válásának évfordulója lesz, kicsit más a helyzet. Mégis csak egy évforduló... És ugye akkor még arról nem is beszéltem, hogy egy hónap múlva az utolsó útjának lesz a második évfordulója. De ugyan, ki számolja?! 

Hát... ugyan az eszem nem. De a szívem számon tartja. Mert ott, ahol az Ő szeretete van, ott van az enyém is. Ott forrunk eggyé. Már nem test a testtel. Hanem lélek a lélekkel. Éppen ezért biztos vagyok benne, hogy tudja, az ő szeretete igényét teljesítve is érvényesülhet az én szeretetem. Mert habár már többségében nem számolgatok, de a szívem emlékezik. A nagy eseményekre. Mert a szeretet kitörölhetetlen. Ahogy azok a dátumok is. De tudom, nem haragszik rám ezért. Mert habár sír majd a lelkem, hogy karom nem ölelheti, boldog is leszek, hogy velem volt. Hogy odaadta magát nekem. Az édesanyjává tett. Így leszek boldog-szomorú, akkor... 

Mához számítva a kilencedik napon...