Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csodálatos ország. Egy igen különös birodalom. Mindenki olyannak látta, amilyennek szerette volna. Amilyen szívük leghőbb vágya volt. Ha valaki egy csupa lila virágokkal borított mezőn szeretett volna éppen ácsorogni, akkor amerre szem ellátott, mindenütt lila színű virágok pompáztak. Ha pedig az volt a szív vágya, hogy minden, amit csak lát aranyból legyen, akkor pedig aranyos tárgyak csillogtak vissza rá mindenünnen. 

Egyszer, egy kisfiú tévedt arra. Éppen a hazafele vezető utat kereste. Egy kis sétára indult ugyanis a közeli erdőben,  ahogyan már oly sokszor azelőtt. De ahogy egyre beljebb ért, olybá tűnt, mintha nem is abban az erdőben járna, aminek minden egyes fáját, bokrát, zegét, és zugát olyan jól ismeri. Az fák fenyegetően nyújtogatták felé ágaikat, és hiába próbálta a vissza felé vezető utat megtalálni. Akármerre a lépett, a bokrok minduntalan útját állták. Ha rá is tévedt egy ösvényre, melytől a kivezető utat remélte, az nem vezetett sehova. Csak vissza a kiindulási pontra. Így a gyermek jobbnak látta, ha a visszavezető út keresése helyett, a kivezető út megtalálását tűzi ki célul maga elé. Szüntelenül ment, menetelt fáradhatatlanul. És a bokrok eltűntek az előlel. A fák göcsörtös ágaikkal mutatták az utat. Ő pedig megérkezett. Kívánságországba. És hogy mit látott ott? A kapuban két tűzpiros autó állt, és kedvesen dudálva üdvözölték őt. Mikor ott áthaladt, mindenütt autók sorakoztak. A távolból egy piros tűzoltó autó intett felé létrájával, a kisfiú pedig meglepődötten, de határtalan boldogsággal integetett vissza. És ott voltak még az állatok is. Mindenféle madár, emlős és hüllők. Sokan voltak, és végtelenül sok félék. A kisfiú alig tudott betelni a látvánnyal. Hirtelen el is feledkezett arról, hogy voltaképpen azért szeretett volna kijutni az erdőből, hogy segítséget kérjen. Hiszen meg szerette volna találni a hazafelé vezető utat. Egészen ámulatba esett. Csodálkozásából egy vékonyka, de igen hangos hang zökkentette ki. 

-Jaj de jó, hogy itt vagy! Régóta vártunk rád. Te vagy a mi megmentőnk. 

A gyermek mellett aprócska manó állt, és hevesen tovább fecsegett. 

-Ez itt Kívánságország. És pusztulóban van. Sok millió kívánságmanó van még, olyanok mint én, és mind el vagyunk keseredve. Ezt akarom! Azt akarom! Hajtogatják az emberek. De ennyi kívánságot teljesíteni nem lehet. 

-Tudom, mind olyan elégedetlenek-csatlakozott be a kisfiú igen bölcsen a manó beszédébe. 

-Így van. De te nem vagy az. Te elégedett vagy. Mindennel amid van. A családoddal, akik szeretnek. Éppen ezért vezettünk ide el téged. A bokrok, és a fák... 

-Nektek segítettek-fejezte be a mondatot a gyermek. 

A manó mosolyogva bólintott, majd tovább folytatta. 

-A tiszta lelkek láthatják országunkat. De a sok haszontalan földi kívánsággal mindez elpusztulhat. Viszont ha itt maradsz te is, mint a többi elégedett gyermek, az egyensúly megmaradhat, és helyrebillenhet. 

A kisfiú ugyan tétovázott egy darabig, hiszen kedves családjára gondolt. Szerető szüleire, és kedves testvér bátyjára. De végül is belement a dologba. 

Telt-múlt az idő, és a fiú kezdeti örömét keserves búbánat váltotta fel. Hiányolta családját, és ha arra gondolt, hogy ők milyen szomorúak lehetnek, szemébe könnyek gyülekeztek. Meglátta ezt a kis kívánságmanó, és bizalmasan magához intette. Valamit hevesen suttogott a fülébe, majd percekkel később... 

A kicsiny ház udvarában, ahol édesanyja, édesapja, és kedves bátyja néztek a távolba szomorúan őrá gondolva, egyszer csak hangos szirénázás hangja törte meg a csendet. A gyermek volt az. A piros tűzoltó autó létrájáról integetett nekik. Kísérője a két kaput őriző piros autó volt. Kedves dudaszóval üdvözölték a csodálkozó háznépet. A gyermek leszállt az autóról és csókolta ölelte drága szeretteit. Először szavait a szüleihez intézte: 

-Drága Szüleim! Ne aggódjatok! Jó helyen vagyok. Kívánságország egyik védelmezője lettem... 

És csak mesélt, és mesélt, lelkesen, mint ahogy annak idején a manó is tette. Mikor mondandóját befejezte, látta, hogy ugyan szemük még mindig a könnyektől nedves, de arcukon a megértés foglalt helyet. Majd kedves testvéréhez fordult. 

-Drága Bátyám! Tudod, hogy szeretlek. Minden éjjel, az álmaidban, majd ezzel a tűzoltó autóval érkezem. És akkor majd te felülsz mellém, szüleink a piros autókba ülnek, és Kívánságországba viszlek Titeket. Hogy éjjelente együtt lehessek ismét Veletek. 

Végül szüleihez még egy szóra visszafordult, mielőtt a létrára visszamászott volna. 

-Két virágmagot adok nektek! Ültessétek el, és gondozzátok őket. S ha kinyílnak a virágok, két szép gyermek vár majd reátok. 

Azzal elindult a tűzoltóautó, a létráján a gyermek állt, integetve, csókot dobva. A két piros autó pedig kísérte. Vissza. Kívánságországba...

Ahová nemsokára minden éjjel már nem csak szülei és testvér bátyja, hanem két öccse is látogatást tett. Hiszen nem hagyta el őket. Csak máshová ment. De igazán sosem tudna elválni tőlük. És így majd velük  maradhat. Ott. Kívánságországban. Minden éjjel. Örökre...