Mese egy kék szemű, szőke, pelyhes hajú kismanóról
Kornél emlékére
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer ebben a világban egy nagyon helyes kis manó fiúcska. Haja gyönyörű szöszke volt, és pelyhes. A szeme olyan vakítóan kék, hogy ember ennél szebbet még nem látott, és talán el sem tudna képzelni. Ez a kismanó mindenfele járt a világban. Keresett és kutatott. Hogy mi után? Ez maradjon még titok. A történet végén, ígérem, megtudjátok.
Szóval a kék szemű és pelyhes hajú kismanó keresett és kutatott. Egyszer pedig elért egy kicsiny, és már kívülről is igen kedves házhoz. A nap éppen oda szórta sugarait. Körülötte pedig csodásabbnál csodásabb virágok pompáztak minden színben. Illatuk pedig olyan édes volt, mint a legfinomabb lépes mézé. Gondolkozott, töprengett, hogy folytassa-e útját, vagy egy kicsit itt maradjon. Nézzen körül? Megpihenjen? Ilyen gondolatok motoszkáltak a fejében. Aztán pár percnyi tétovázás után végül is határozott lépésre szánta el magát. Aprócska lábaival az ajtóhoz sietett, és kezecskéivel halkan koppantott. Olyan gyengéd volt, hogy csak neszezésnek tetszett, mintha egértalpak suhantak volna a padlón, mégis, a házban lakó fiatal pár rögtön az ajtónál termett. Mikor kinyitották azt, szemük-szájuk elállt a csodálkozástól. Nem csak azért, mert még sosem láttak ilyen kis pöttöm teremtést, de a manócska haja, szeme, és kis ruhája is teljesen megbabonázta őket. Ugyanis tetőtől talpig, a lábujjaitól, a feje búbjáig, teljesen fehér, apró csillagos öltözetben volt. Vakítóan hófehérben. A manócska egy szót sem szólt, nem esedezett bebocsátásért, és szállást sem kért a fiatal pártól. Egyszerűen csak, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, besétált a házba. Ők pedig mosolyogva fogadták.
Így történt hát, hogy a manófiú egy ideig ennek a magával ragadó otthonnak a lakójává vált. A fiatal pár pedig, rögtön, abban a pillanatban, ahogy meglátták aranyló szőke hajacskáját, csillogó kék szemeit, és hófehér, csillagos ruhácskáját, rögtön a szívükbe zárták őt. Családjuk tagjává vált. Gyermekükké fogadták. Napjaik olyan boldogságban, és gyönyörűségben teltek, hogy otthonuk egy kicsiny, elzárt sziget lett, ebben a világban. Ott búnak, bánatnak, gondnak és bajnak helye nem lehetett. Csakis a boldogság érinthette meg őket. Minden napra sok móka és kacagás jutott. Imádta Apa hangját hallgatni. Ahogy beszélt hozzá, abban órákig el tudott merülni. És szeretett Anyával pancsolni. Lubickolni. A habok között elmerülni. De igazán mindent szeretett, amit együtt, közösen tehettek meg. A legkedvesebb pedig az volt mindannyiuk számára, mikor Anya és Apa örök hűséget fogadtak egymásnak, ő is ott lehetett. Hiszen egy ideje akkor már náluk vendégeskedett.
Telt-múlt az idő. Évszakok jöttek, és mentek. Egy havas-esős napon Anya és Apa úgy gondolta megkérik hát az ő szeretett manócskájukat, hogy többé ne csak vendég legyen otthonukban. A fiúcska a meghatódottságtól könnyes szemmel nézett rájuk, majd eképpen szólt:
-Szívem csordultig telik a boldogságtól, hogy ennyire megszeretettek, ahogy én is titeket. De örökre nem maradhatok veletek. Boldogságot kerestem a világban, ugyanis én az vagyok. Boldogságmanó. És csak akkor tudok máshova is vinni, bánatos emberek szomorú álmaiba, ha a boldogságot megtalálom....
A manó még beszélt és beszélt. A többi boldogságmanóról. A bánatos emberek szomorú álmairól. És a boldogságról. Arról, hogy milyen nehéz is azt megtalálni. Hogy szíve mélyén érezte, ebben a kedves házikóban különös dologra talál majd. És lám! Milyen könnyen meglelte a boldogságot. Ugyan Anya és Apa tudta, nem tarthatják őt vissza, nehéz szívvel engedték őt útra. De mindent megtettek érte, még akkor, az utolsó napon. Puszijukkal elhalmozták. Vajas szalámis kiflit, és őszibaracklevet csomagoltak úti batyujába, egy plüssmacis kendőcskét adtak a kezébe, és egy Anya által horgolt takarót terítettek a vállára. De a kis manó a takarót visszaadta.
-Éjjel, ha hiányzom Nektek-kezdte a manófiú- terítsék magatokra, és én eljövök álmaitokba! Ott újra együtt lehetünk. Táncolhatunk. Kacaghatunk. Lubickolhatunk. Ölelhettek majd. És meg is csókolhattuk.
Azzal parányi kezével búcsút intett Szüleinek, megfogta egy másik kismanó kezét, aki fogadására érkezett, és egy szemvillanás alatt köddé váltak a láthatáron.
Így esett hát, hogy a manó fiú meglelte, amit keresett. A boldogságot. És továbbvitte azoknak, akiknek olyan nagy szüksége volt rá. És persze adott belőle Apának és Anyának is. Hiszen sosem váltak el igazán. Ott volt minden éjjel, mikor Szülei a horgolt takarót terítették magukra. Álmaikban járt és minduntalan találkoztak. Elhozta nekik is a megtalált boldogságot...