Törékeny leány ült egy felhőn éppen, 

Mikor viharos Szél támadt fenn a magas égen. 

Süvöltött és tombolt, mindent elsöpörve, 

Felhők közt száguldott, hirtelen, pörögve. 

De a leányka felhője állta a sarat, 

Látott ő már egyebet is; kemény telet, havat. 

Sérthetetlen trónusa volt az e kicsiny lénynek, 

És puha ágyikója Ég Hercegnőjének. 

Dühös lett a szél, de hiába tombolt, 

A Földön olyan nagyon hiába rombolt. 

Mert az égi békességben kárt ő nem tehetett, 

A Hercegnő, felhőjén ülve, minden elrendezett. 

Újra építette Égnek minden szegét, 

És begyógyította a felhők összes sebét. 

S a Szél egyszeriben elálmélkodott, 

A Hercegnő kedvessége hagyott lelkén nyomott. 

S bár fülünknek úgy tetszett, továbbra is tombolt, 

Hevességével már a leánykának hódolt. 

Annak a törékeny, csodálatos lánynak, 

Ki hercegnője az Ég Birodalmának.