Semmi sem olyan, mint régen volt...Ezt éreztem ma, amikor a szokásos esti zene hallgatás rituálémat tartottam. Persze, ez így természetes. A természet körforgásával változnak az évszakok. Az évek előrehaladtával pedig változom én is. Már nem az a kislány vagyok, aki játszik az alvós babájával, és a kis ágyacskájában altatgatja. De valami mégis megmaradt abból a gyermekből. Az a vágy, ahogy megérintette azt a csodaszép babát. A vágy arra, hogy anyukást játszhasson. De ez már nemcsak játék. Ez már élet-halál kérdése. És sosem gondoltam volna, hogy mennyire is az valójában. Hogy az élet és a halál egyetlen röpke pillanatban ér majd össze. Hogy egy borzasztó paradoxon pecsételi majd meg az életem. A halva szülés... 

És hirtelen azt vettem észre, hogy a Kislány ott belül, a szívem rejtett zugában, pontosan annyira sír, mint akkor, amikor elvesztette az ő gyönyörű, szöszke hajú alvós babáját.  Akit pelenkázott. Akit minden nap helyes kis ruhácskákba öltöztetett. Akit betett a puha párna és paplan takarásába. És énekelgetett, hogy kedves kis babácskája édesen elaludjon. És a kislány szíve rettenetesen fáj, azért a felnőttért, akivé válni akart. És akivé nem válhatott. És akinek teljesen átérzi a helyzetét. Osztozik vele a csalódottságában. És a hiány mardosó kínjában. És hirtelen ő lesz a felnőtt. Odamegy ahhoz a Nőhöz, akiben lakik. Hozzám. Akivé nem akart soha válni. Akivé sosem gondolta, hogy valaha válhat. De mégis  ő lett. Lesimítja az arcomról a bánat, a fájdalom, és a hiány könnyeit, majd egyetlen, rövid, de igen csak jelentőségteljes mondatot suttog a fülembe. 

-Ne sírj, nézz meg engem, én is felnőttem! 

És akkor borzalmas düh járja át szívem minden szegletét. Hogy nézzem meg őt? Vagyis magamat-micsoda elképesztően szürreális helyzet!(Persze magam is tudom, hogy az ember nem találkozik minden nap a kislánykori önmagával...) Hát mi lettem én valójában? Egy álmokat kergető kislányból a valóság poklában senyvedő felnőtt. Ez nem éppen az a vigasztalás, amire ebben a helyzetben szükségem lenne. Sőt! Őszintén megvallva, ettől csak még inkább elmerülök saját magam sajnálatának posványos mocsarában.

-De hiszen nekem is fájt-hallatszik halkan, és a visszafojtott sírástól bugyogó hangon Gyermek-énem szájából a számomra még felháborítóbb mondat. 

-Még, hogy neked?!-dühöngtem. -Hiszen az csak egy játék baba volt! Az anyaságod képzelet volt! Nem a valóság!

-Igazad van. -igyekezett higgadtan válaszolni a Kislány-én, de láttam, mélységesen bántotta minden egyes szó, ami elhagyta a számat. -De az elvesztésével elveszett valami.... 

De nem folytatta. Nagyon érdekelt, mit szeretne mondani, de mielőtt arra kérhettem volna, hogy fejezze be a megkezdett mondatot, így szólt. 

-Játszunk egy kicsit! Úgyis rég volt benne részem. 

Láttam, hogy az előbb még a mélységes szomorúság fátyolába burkolózó szemeiben fény gyúl. Először huncutságnak véltem, de rá kellett jönnöm, nagyon is komoly dolgokról kérdez. 

-Képzeld el, hogy te vagy az anyukám! 

Na tessék, és még sebet is ejt rajtam... 

-Jaj, ne nézz így! Én te vagyok. Te meg én. De rám sose gondolsz. Most az egyszer ne legyél önző! 

Ez volt az a mondat, ami teljesen a padlóra küldött. Még hogy én, önző?! de nem volt időm dühöngeni, mert hadarva folytatta. 

- Ésakkorhatelennélazanyukámmitmondanálnekem? 

-Mármint mire?-teljesen összezavart.

-Arra, hogy eltűnt a babám, te csacsi!-és apró mosoly húzódott meg a szája szegletében. 

-Hát... hogy gyere Kincsem, megkeressük! 

És hirtelen olyan melegség futott végig a szívemen. Anyai érzések. Anya majd mindent megold. Anya majd megkeresi. Anya majd megtalálja. Anya majd... 

-De nem találod-mondta igen szigorúan Gyermeki-én, mintha a fejemben olvasna (Mert hát valójában ott is volt...)

-Hogy majd veszünk másikat.-mondtam idegesen, mert nagyon untam ezt a kis kérdezz-feleleket. 

Az volt az érzésem, hogy direkt kibabrál velem. Amolyan keresztkérdéseket tesz fel. És még a felbukkanó anyai érzéseket is elveszi tőlem. Hiszen ezt már megtették egyszer. Hogy ki? A fene se tudja. De minden anyaságomba vetett hitem elveszett. És mintha ő ezt most direkt csinálná. De mégis hova vezet mindez-?Kevés az időm. És én meg már nem vagyok gyerek. Vagyis én ő is vagyok... De mindegy... Értitek...

-Mit mondanál?-kérdezte újra Kislány-én, és az volt az érzésem, hogy diadalmas mosolyt villant felém. 

-Azt, hogy-kezdtem valami elementáris dühvel, de mielőtt folytathattam volna, eszembe jutott. 

Leszegett fejjel néztem fel a kislányra. Szemében rengeteg könny ült. És annyira szégyelltem magam. De befejeztem a mondatot, még ha olyan is volt, mintha a saját szívemben is kést forgatnék (De hiszen így is volt!)

-...majd veszünk másikat. Majd lesz másik... 

Ezek a mondatok annyira gyilkosak voltak. Azóta, mióta a kisfiam halva született, rengetegszer hallottam. Vigasztalni akartak, de rettenetes sebet ejtettek. Hogyan mondhattam én is ezt? Éppen neki? (És valamiképpen magamnak is?!) 

-Mert nem vetted komolyan. Pedig nekem is fájt... -mondta, most már heves zokogás közepette. 

-Mert neked az volt a valóság. És elvették tőled. Hogy tisztába tehesd. Hogy megetesd. Hogy felöltöztesd. Hogy elaltathasd... 

És ahogy kimondtam ezeket a szavakat, mintha valami varázslat történt volna, káprázatként megjelent a kisfiam kiságya. És ott álltunk ketten. A Kislány-én. És a Felnőtt-én. Kézen fogva. Egy darabig csak szorítottuk egymás kezét. Bámultunk a semmibe. Az elvesztett remények ösvényére. Majd az üres kiságyba. Majd egymás szemébe. Végül megszólalt. 

-Érted már-mondta, és ugyan könny áztatott volt az arca, mégis felderült. -És, ha te most feladod, már harmadjára veszítek. Mert elvesztettem a szöszke játékbabám. Elvesztettem a felnőtt énem kisfiát. Nem veszthetem el az Anya-énemet. Az Anya-énünket. 

-De, ha esetleg mégsem lehetne másik-kezdtem el elég bután a mondatot, de mielőtt javíthattam volna a szót, Kislánykori magam megszólalt. 

-Nem ez a lényeg! Az egy lehetséges dolog. De csupán a jövő ígérete. Én nem tudok addig várni. Érzem, hogy elfogyok belőled, ha nem segítesz. És akkor én sem vigasztalhatlak többet... 

És valóban, mintha elhaló, és egyre halkuló lett volna a hangja. Gyorsan megkérdeztem hát.

-Mondd el, mit kell tennem! 

-Higgy! Magadban! És abban a szeretetben, amit a kisfiunk iránt táplálsz. És akkor nem lesz hiábavaló. Sem az, hogy én elvesztettem a szöszke alvós babát. Sem az, hogy a kisfiunknak menni kellett. Mert minden begyakorolt mozdulat, elképzelt öltöztetés, etetés,  pelenkázás, és altatás mögött érzelmek voltak. És ezek a fontosak. Ezekből táplálkozva tudsz tovább élni. Ettől leszel igazán anya. A ... 

-... szeretettől-fejeztem be meghatva a mondatot. 

-Így igaz-mondta, és már mindketten könnyeztünk. -Anyák vagyunk! Mert a testünkben hordtunk. És mert mindent megadtunk. Szerettünk! 

Sírva öleltük egymást, miközben Anya-én odasétált hozzánk, és a hátunkat simogatta. Szeretettel vigasztalva...