A kislány az ajtónál állt tátott szájjal. Nem akart hinni a szemének. Olyan látvány tárult elé, amelyben még sosem volt része eddigi életében. Egy csodaszép, hófehér ruhás angyallányka állt előtte. Egészen hasonló volt hozzá. Gyönyörű kék szemei huncutan csillogtak. Barna haja lágyan a vállára omlott. És a nevetése olyan volt, mint a leglágyabb csengettyűszó. Hosszasan bámult az ajtót nyitó kislányra, majd megszólította. 

-Nos-kezdte a szépséges angyalleány-be sem hívsz engem az otthonodba? 

-Dehogynem-derült fel a kislány, és rögtön kézen fogta az angyalkát. 

Most vette csak észre, milyen helyes, hófehér kis szárnyacskák díszítik a hátát. Megsimította, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve megpróbálta leszedni azokat. 

-Azok az enyémek-mondta nevetve az angyallányka-nem tudod leszedni őket. 

A kislány egy darabig tétován nézett. Nem értette, hogy miért van szüksége újdonsült pajtásának szárnyakra, de nem sokáig törődött vele. Inkább azzal volt elfoglalva, hogy anyának és apának minél előbb megmutathassa milyen különös kis vendég érkezett hozzájuk. Tudta, hogy ők is rögtön szeretni fogják. És igen, kitaláltátok, a kislánynak igaza lett! Édesapja és édesanyja ugyanolyan elragadtatással néztek az angyalgyermekre, mint szeretett leányuk. Még aznap családjukba fogadták. 

Napjaik szeretetben teltek. Apa mókái minden nap megnevetették őket. Anya lágy, dallamos hangon meséket mondott, és altatót dúdolt. Együtt pedig kézen fogva repültek a magas égbolton. Úsztak a legmélyebb tengerekben. Megmászták a legmagasabb hegycsúcsokat. Együtt bármire képesek voltak. Az álmaikban, és azon túl is. A kislány, és az ő angyal húgocskája. 

Egy napon azonban bármennyire is keresték, nem találták sehol szeretett kis angyalkájukat. Az egész házat felkutatták. Minden szobát felforgattak. Minden ágy alá belestek. De az angyallánynak csak hűlt helyét találták. Hej, nagy bánat lett úrrá a szíveken! Apa hiába mókázott az ő bájos kislányának. Anya hiába mondott kedves meséket, és énekelt szebbnél szebb altatókat, semmi sem volt már olyan, mint régen. Mint mikor a két gyermek, az angyal és a kicsi lány együtt mentek kézen fogva mindenhová. A kislány szívén éppen ezért a bánat foglalt helyet. Nem volt móka, mely felvidíthatta. Nem volt mese, vagy halk dallam, mely édes álomba ringathatta. Mert még Álomországban járva is csak a könnye hullt. Kedves angyalhúgocskáját kutatta. 

Egyik éjjel, mikor anya és apa együtt próbáltak leányuk bánatán enyhíteni, és saját szívük szomorú hangját is csitítani, halk nesz hallatszott az ajtó felől. Először valamiféle kaparásnak tetszett, de pár pillanattal később jól hallható volt, hogy valaki szelíden bebocsátásért kopogtat. Mindhárman összenéztek, és együtt szaladtak az ajtóhoz. Szívük megsúgta, kit lelnek majd ott. És csakugyan, ahogy gondolták, kedves angyalkájuk tért vissza, kezében egy ragyogó szivárvánnyal. Mielőtt a meglepődöttségtől szóhoz jutottak volna, az angyallányka így vigasztalta őket: 

-Kedves Szüleim! Drága Nővérkém! Láttam szomorúságotok! Éppen ezért reményt hoztam nektek. Egy kis  szivárvány személyében. Minden nap szeretgessétek! Mókázzatok! Meséljetek! Daloljatok! Kényeztessétek! Mint engem. És jutalmatok érte egy gyönyörű gyermek lesz. Egy igazi kisfiú. 

-De te-kezdte a kislány-úgy hiányzol nekünk! Miért nem maradhatsz hát? 

-Látod itt ezeket?-kérdezte az angyallányka hófehér kis szárnyaira mutatva. -Már az első nap észrevetted, hogy nem tudom levenni őket. Hozzám tartoznak. Az enyémek. Mert angyal vagyok. Csak egy hírnök. Csak egy látogató. Azért jöttem, hogy kedvességet, és szeretetet leljek. És meg is találtam. Cserébe én is adtam nektek. De dolgom végeztél hazavártak. 

-De hiszen itt is otthon vagy-mondták könnyes szemmel mindhárman. Anya. Apa. És a kislány. 

-Ha hiányzom nektek, csak vegyetek kezetekbe egy apró csengettyűt! Olyat, ami éppen úgy csilingel, mint az én hangom. És én a felhők közül nevetek majd le rátok. Éjjel pedig, álmaitok közepén, csókot lehelek arcotokra. 

Azzal megrebegtette puha szárnyacskáit. A szivárványt anya karjaiba helyezte. Apára huncutul kacsintott. Nővérkéje buksiját lágyan megsimította. Majd elrepült a magas égre, a csillagfényes éjszakában. 

Nem sokkal később a szivárványból valóban igazi kisfiú lett. Így ismét négyen voltak a családban. De sosem feledték az ötödiket. Így otthonukban minden este csengettyűszó csendült fel. Éjjel pedig valaki a felhők közül nevetett rájuk. Majd álmaik közepette csókot lehelt az arcukra. Az angyallány volt az. Éppen úgy, ahogyan megígérte...