Az Emlékek Kertje
Bella emlékére
Volt egyszer egy aprócska leány. Kicsi volt, és nagyon törékeny. Az édesanyja éppen ezért rengeteget szeretgette, mindentől védelmezte. Egy napon azonban a leányka, a szokásos napi sétájuk alkalmával valamiképpen elszakadt édesanyja mellől. Egy pillanat volt csupán, és egészen észrevétlenül történt. Egyik percben még édesanyja kezét szorította, aztán a következő pillanatban, mikor anyácskája felocsúdott, és maga mellé tekintet gyermekét keresve, a kislány már nem volt sehol.
Merthogy a leányka, akit Bellának hívtak, egy gyönyörű, élénk színű kis pillangó után eredt. A lepke csak repült messzire, árkon-bokron keresztül, ő pedig minden felé követte. Észre sem vette, hogy rájuk esteledett. Egyszer csak a pillangó megpihent egy pompás vörös rózsán, így a leányka meg tudta végre érinteni. Nagyon puha volt a szárnya. Könnyű, és igazán finom. Mint a selyem. Azonban, mikor a a pillangó egy szemvillanás alatt nyom nélkül tűnt el, Bella körbe nézett. Hatalmas ijedtség lett úrrá rajta, hiszen egy teljesen ismeretlen helyen találta magát, és az égen a nap helyét már átvették a hold és a csillagok. Hiába tekintgetett zavartan hol jobbra, hol balra. Hiába keresett egy ismerős követ, bokrot, fát, vagy virágot, csupán a hatalmas ismeretlenség tárult a szeme elé. Ugyan szíve minden szegletét a félelem járta át, mégsem tudott szabadulni a gondolat alól, hogy milyen varázslatos helyen is jár valójában. Hiába volt már sötét éjszaka, hiába jártak a csillagok a hold körül szapora körtáncot, igazából reggeli fényesség volt Sőt! Olyan fényárban úszott minden, hogy idő kellett hozzá, míg az ember szeme hozzászokott. Minden fele, amerre a szem ellátott gyönyörű virágok pompáztak. Kicsiny tavacskák kékelltek itt-ott, felszínükön tavirózsák, és nagy lapulevelek, melyeken lomha kis békák ücsörögtek. Nem kellett sok idő míg Bella rájött, hogy egy varázslatos kert kellős közepére tévedt. A bejárathoz ment, ami egy színpompás rózsalugas volt. Ugyan nagyon is kedvére való volt mindaz, amit látott, és már a félelem is kezdte a szívét elhagyni, mégis, haza szeretett volna jutni. Nagyon vágyott anyácskája gyengéd ölelésére. Még utoljára végig simított a lugas rózsáin, aztán elindult, hogy megtalálja a hazavezető utat. Azonban, mintha valami láthatatlan erő lökte volna vissza, hátraesett a puha, harmatos gyepre. De nem adta fel. Megpróbálta újra. És újra. A harmadik próbálkozás után rá kellett jönnie, nem fogja tudni elhagyni a kertet. Szívére ismét a bánat ült, és keserves, szívet tépő zokogásba kezdett. Azonban a fel-felbuggyanó sírás hangjai közepette csodás, csilingelő szavak kezdtek visszhangzani fülében.
-Gyere vissza Édesem! Gyere a kert közepére!
Azt gondolta édesanyja kedves hangját hallja. Megörült, hogy megtalálta őt, és szaladt, ahogy csak a lába bírta. Amikor odaért, ahhoz a vörös rózsához, ahol nem sokkal ezelőtt még a pillangó pihent, most egy fehér ruhás, gyönyörű asszony állt előtte. De nem az édesanyja volt az. Mégis a vonásai olyan ismerősnek tűntek. Ugyanakkor nem mert hozzá közel menni, mégis csak egy idegen volt.
-Ne félj Drága! -szólította meg szelíden az asszony. -Annyira szerettem volna találkozni veled, de sajnos pont elkerültük egymást. De most itt vagy, velem. Most már én vigyázok rád... Drága Kisunokám!
Bella meglepetten pislogott a szép asszonyra. Édesanyjától tudta, hogy nagymamájának nem sokkal az előtt veszett nyoma, hogy ő a családba érkezett. Anya azt mesélte neki, hogy sétálni indultak, aztán egyszer csak...
-Hiszen veled is ugyanaz történt, mint velem!-kiáltott fel a leány a felfedezése izgalmában. -Te szeretted volna, hogy idejöjjek?
-Nem Kicsim, a kert hívott téged.
-A kert?!-kérdezte a kislány nem titkolt meglepődéssel.
-Igen, a kert. Ez a hely itt az Emlékek Kertje. Mert a virágait, a tavait az emlékek tartják életben. Ettől olyan káprázatos itt minden.
-Az emlékek?!-kezdte Bella némileg értetlenkedve.-De hiszen nekünk alig volt időnk együtt Anyával. Pár apró halványka kis emlék, ami nekünk adatott. Ebből táplálkozik majd a kert? Erre a kevésre volt neki szüksége-kérdezte egy leheletnyi dühvel a hangjában.
-Igen Gyermekem! Mert azokat az emlékeket egy hatalmas erő hívta életre. A szeretet. És az táplál minden életet.
-Értem-mondta elgondolkozva a leányka.-De Anya....
-Érte ne aggódj! Van egy ötletem...
Aznap este az édesanya a házuk előtt állt. Bella járt a fejében. Úgy érezte minden reménye odalett, és már sohasem hall hírt gyermekek felől. Az égen is komor felhők gyülekeztek, mintha együtt éreztek volna az asszonnyal. Éppen arra készült, hogy a házba megy, mielőtt bőrig ázna, ám ekkor hatalmas mennydörgés kíséretében sírni kezdett az égbolt. Az esőcseppek helyett azonban virágszirmok hulltak alá. Anya elkapott egyet, és érezte rajta az ő Bellája, és édesanyja finom illatát. És látta tekintetüket. Hallotta hangjukat. És velük volt. Egy röpke pillanatra. És megölelhette őket. Újra együtt voltak. Az emlékek kertjében...