Élt egyszer, valahol, nem is olyan messze földön egy leány. Szerény volt, és nagyon jószívű. Amerre járt, mindenkihez volt egy-két jó szava. Egy-egy kedves cselekedete. Egyszer ez a leány, jártában-keltében, igen különös lénnyel találkozott össze. Egy óriás állt előtte. De egyáltalán nem ijedt meg tőle. Valahogy termete ellenére ugyanis ez az óriás egyáltalán nem tetszett félelmetesnek. Szeme melegséget sugárzott. Mosolya őszintének tűnt. 

Az óriást lenyűgözte a leány szépsége, a lelkéből áradó fényesség pedig elvakította a szemét. Elhatározta hát, hogy nem tér haza nélküle. Kedves szavakkal illette. Lágy, dallamos hanggal csábította. Édes mosollyal bűvölte. Szeme ragyogásával biztatta. És a leány, mintha csak ...

Egyszer volt, hol nem volt, egy mesés tájon, egy egészen varázslatos vidéken volt egy hely, ahol egy zöldellő mező kellős közepén, egyetlen gyönyörű és mézédes illatú virág pompázott. Jöhetett vihar, zuhoghatott az eső, és fújhattak vad szelek, az egymagában álldogáló virág mégis tovább pompázott. És hogy mi volt a titka? Miért nem fogott rajta a zord időjárás egyetlen átka sem? Hát azért, mert a belsejében négy apró, csillogó szemű, huncut mosolyú manócska lakott. Minden igyekezetükkel védelmezték ezt a különleges virágot. A messze földön megmaradt, egyetlen és tiszta szépséget. S bár feladatuk igen nemes, és fontos küldetés volt, a manócskák nemigen ismertek más világot a virág belsején kívül. És mint tudjuk, a ...

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer ebben a világban egy nagyon helyes kis manó fiúcska. Haja gyönyörű szöszke volt, és pelyhes. A szeme olyan vakítóan kék, hogy ember ennél szebbet még nem látott, és talán el sem tudna képzelni. Ez a kismanó mindenfele járt a világban. Keresett és kutatott. Hogy mi után? Ez maradjon még titok. A történet végén, ígérem, megtudjátok. 

Szóval a kék szemű és pelyhes hajú kismanó keresett és kutatott. Egyszer pedig elért egy kicsiny, és már kívülről is igen kedves házhoz. A nap éppen oda szórta sugarait. Körülötte pedig csodásabbnál csodásabb virágok pompáztak minden színben. Illatuk pedig olyan édes volt, mint a legfinomabb lépes mézé. Gondolkozott, töprengett, hogy folytassa-e útját, ...

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csodálatos ország. Egy igen különös birodalom. Mindenki olyannak látta, amilyennek szerette volna. Amilyen szívük leghőbb vágya volt. Ha valaki egy csupa lila virágokkal borított mezőn szeretett volna éppen ácsorogni, akkor amerre szem ellátott, mindenütt lila színű virágok pompáztak. Ha pedig az volt a szív vágya, hogy minden, amit csak lát aranyból legyen, akkor pedig aranyos tárgyak csillogtak vissza rá mindenünnen. 

Egyszer, egy kisfiú tévedt arra. Éppen a hazafele vezető utat kereste. Egy kis sétára indult ugyanis a közeli erdőben,  ahogyan már oly sokszor azelőtt. De ahogy egyre beljebb ért, olybá tűnt, mintha nem is abban az erdőben járna, aminek minden egyes fáját, bokrát, zegét, és ...

-Gyere ülj le ide mellém!-mondta nekem olyan hangon, amitől azt hittem, menten elsírom magam. 

Mintha angyalok hangján szólt volna. Vagy talán az övén... Merthogy mindig is így képzeltem el. Ahogy majd kimondja az első szót. És titkon reménykedem, hogy talán az "Anya" lesz majd az. De aztán jött a halál. És a kegyetlen sorsfordulat. Vagyis az én szemszögemből nézve nyilvánvalóan valami elemi erővel a szívembe vájó, marcangoló, és pusztító erő működése lépett életebe... 

-És az ő szemszöge? -kérdezte, mintha a gondolataimban olvasna. 

-A fiamé?! 

-Dehogy!-intett le türelmetlenül. -Anyáé! 

-Teljesen egyértelmű, nem? Hiszen ugyanazt érzi, mint én. Hogy akkor, ott, abban a pillanatban meghasadt a szíve. És az a darab ...

Egy fiatal pár hevert a napsütésben a tenger partján. Csodásan érezték magukat, és boldogok voltak. Talán megmagyarázhatatlannak tűnik, de azt érezték, hogy azért ülnek itt, mert várnak valamire. Vagy talán valakire. Miközben ezen elmélkedtek, valami sárga fényesség jelent meg a hömpölygő víz felszínén, a hullámok közepette. Először csak halványan látszott, mintha a napnak egy sugara szórta volna fényét rá, de később hatalmas sárga fény borított be mindent. Az addig kéklő vízen most minden sárga volt. A hullámok, a tükörképek, a víz felszíne. És ezen a sárgás tengeren, nap sárga halacskán, sárga ruhás gyermek érkezett. Egy huncut mosolyú, csillogó szemű kis legényke. A fiatal pár ámulattal nézett rá. Ugyan, ki látott ...

Mint a kisautó kereke, melyet sosem gurítasz felém. 

Mint a labda, amit nem kap már el a kezed. 

Mint az alma, melynek ízét sosem érezheted. 

Mint a mondat, melyből egy sem hagyhatja el a szád. 

Mint a gyűrű, melyben benne volt léted ígérete. 

Valami kerek, de mégsem az... 

Az autó kereke elrozsdásodott.

A labda meg leeresztett.

Az alma megfonnyadt.

A mondat sosem volt.

A gyűrűben nincs már benne ígéreted.

Mert léted az enyészeté lett... 

És mégis, valami kerek... 

Mert az autó kerekét beolajozhatom.

A labdát pedig felfújhatom.

Almából új terem majd. 

A mondatot kimondom helyetted.

A gyűrűben pedig léted helyett hordom majd emléked.

Így lesz ismét kerek minden...

Hiszen ott leszel...

Anya, ugye tudod, hogy a felhők közül minden nap nevetek rád? És persze üzenek is neked. És tudom, hogy te minden egyes alkalommal érted a jeleket. Mert nem csak a szemeddel, a lelkeddel is nézed az eget. 

Anya, ugye tudod, hogy szeretlek nagyon? Bár ujjacskám nem érint. Bőröm bőrödhöz nem simul. Szívedben helyet találok. És te befogadsz engem. Védelmezel, ahogy akkor mikor mennem kellett, már nem lehetett. 

Anya, ugye tudod, hogy nem a te hibád volt?! Angyalszárnyaim mindig is rajtam voltak. Csak a szemeddel nem láthattad őket. De amikor dolgomat elvégeztem, kibontottam azokat, és elhagytam a Földet. 

Anya, ugye tudod, hogy sokat tanultam tőled? Megtudhattam milyen a szívből jövő igaz szeretet. Ezért választottalak téged. És én ...

A kislány az ajtónál állt tátott szájjal. Nem akart hinni a szemének. Olyan látvány tárult elé, amelyben még sosem volt része eddigi életében. Egy csodaszép, hófehér ruhás angyallányka állt előtte. Egészen hasonló volt hozzá. Gyönyörű kék szemei huncutan csillogtak. Barna haja lágyan a vállára omlott. És a nevetése olyan volt, mint a leglágyabb csengettyűszó. Hosszasan bámult az ajtót nyitó kislányra, majd megszólította. 

-Nos-kezdte a szépséges angyalleány-be sem hívsz engem az otthonodba? 

-Dehogynem-derült fel a kislány, és rögtön kézen fogta az angyalkát. 

Most vette csak észre, milyen helyes, hófehér kis szárnyacskák díszítik a hátát. Megsimította, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve megpróbálta ...

Az atyai szeretet mérhetetlen.

Nem ennyi vagy annyi, nem ennyire és nem tovább. Nincs mennyisége, nincs mértéke, nincs léptéke, nincs értéke, nem számszerűsíthető, nem kifejezhető. Végtelen.

Az atyai szeretet határtalan is.

Nincs határa, kiterjedése. Nem kötik korlátok, határok, kalodák. Nem vonatkozik csak bizonyos dolgokra, bizonyos jellemzőkre, bizonyos viselkedésekre. Nincs széle vagy hossza. Nincs feltétele.

Az atyai szeretet időtlen. Örök.

Esetleg kezdete lehet, mégis sokan úgy gondolják, nem a születéskor, nem a fogantatáskor, hanem már jóval előtte kezdődik. Esetleg még kezdete sincs, mint a Világnak sem, hanem ott kavarog gyermekeink lelke az Ős-Káoszban, amiből egyszer csak összehívja a szüleit egy forró ...