Mindent betöltött a fényesség. Színpompás virágok százai, és ezrei között sétáltak, szaladgáltak, kacagtak. Lépésük könnyed volt, légies. Ruhájuk nesztelenül, fénycsóvaként suhant utánuk. Hatalmas, méltóságteljes fák árnyékában pihentek és játszottak. Sokan voltak, megszámlálhatatlanul sokan. Fájdalmasan sokan. Mégis, mikor végignéztem rajtuk, megmagyarázhatatlan öröm töltött el a szívet tépő bánat helyett. De tudtam, hogy itt Őt nem lelhetem, tovább kell haladnom, ennek a csodálatos kertnek egy csendes szegletébe.

És megpillantottam. Lassan haladtam. Ugyan hajtott a kíváncsiságom, a vágy, hogy végre láthassam, és a karomban tarthassam, éreztem, nincs helye a kapkodásnak. Szerettem volna, ha gyengéd lesz. A lehető leggyengédebb. Olyan, amilyenre csakis egy édesanya képes. Ahogy egyre közelebb értem, lágy dallamok visszhangoztak a fülemben. Mennyei altatódal hangjai. És láttam, hogy csodálatos alakok tartják a karukban Őket. Óvón, és védőn ringatják el e parányi kis lelkeket, hogy minél előbb édes álomba merülhessenek. 

Végül elértem Hozzá. Olyan volt, amilyennek elképzeltem. Gyönyörű. A legcsodálatosabb. A legtökéletesebb.  Amilyennek egy szerető édesanya látja a gyermekét. Bölcsőjét ezernyi, színtiszta fehér virág borította. A felette őrködő alak rám mosolygott, majd a karomba adta. Tudtam, időnk véges, így csak öleltem őt, puszilgattam, és ezerszer is elmondtam neki,  mennyire szerettem. És szeretem most is, és örökké. Mindörökké. De ő nem ébredt fel, aludta tovább édes álmát. Viszont tetteimet gyönyörű, szelíd mosolyával jutalmazta. 

Ekkor egy harang kondult meg iszonyatos erővel. Szívem hirtelen megtelt éles fájdalommal. Olyan hatalmas fényesség borította el a kertet, hogy be kellett hunynom a szemem. Mire újra képes voltam kinyitni, karom üres volt, szobám sötétjében feküdtem. Nem hallatszott mennyei altató. Konok csend honolt a falak között. Csupán a karom érezte még Őt, és szemem látta mosolyát. Még egyetlen kegyelmi pillanatra.  

Hullani kezdtek a könnyeim, és kétségbeesés lett rajtam úrrá. Majd hirtelen úgy éreztem, szívemet melegség járja át. És látni kezdtem. Nem a szememmel, hanem a lelkemmel. Látni az arcát, a mosolyát. Érezni bőrének finom kis illatát. És könnyeim pergése alább hagyott. Helyét a lelkem ragyogása vette át. A kétségbeesés eltűnt, és megérkezett helyette a bizonyosság. És már hiszem, és tudom. A szívemmel megélt kegyelmi pillanat ismét valóságos lesz. Sőt több mint valóságos. Maga a valóság. Ringathatom majd fehér virágokkal díszített bölcsőjében. Akkor majd az én ajkamról szól a lágy altató. És akkor már örökre együtt leszünk. Így lesz... Tudom! 

"Én megyek majd őhozzá, de ő nem tér vissza hozzám. (2 Sámuel 12:23)"