Anya felkel reggel. Kinyitja a szemét. Tölt magának egy csésze kávét. Vagy egy bögre teát. Esetleg tejet. Talán kakaót. Megissza, és közben elkezd a nap menetrendjén gondolkodni. Még álmos, és a fogaskerekek csak lassan indulnak meg az agyában. Munka. Vagy esetleg gyerek. Bevásárlás. Főzés. Mosás. Takarítás. Talán jut idő az olvasásra. Vagy egy kis tévézésre. Egy forró fürdőre. Vagy kell, hogy idő jusson a gyerekre. A játékra. A tanulásra. A fürdetésre. A fogmosásra. Az esti mesére. Jóéjtpuszira. Vagy esetleg puszikra. A kedves megölelése. Vagy magányos elalvás. És az egész kezdődhet elölről. 

És Anya olyan sokan van. Látszólag ugyanolyan, mint mások. Éli az életét. Mindennap teszi a dolgát. Ugyanazokon gondolkodik. Ugyanazt érzi. És mégis, lehet, hogy valamiképpen egészen más? 

Idegenek számára ugyanolyan, mint mások. Az ismerősök és rokonok szemében sokszor pedig kívülálló. Mert valamilyen stigma van rajta. Egy vörösen izzó bélyeg. De az csak akkor látszik, és csak akkor izzik, ha ezek az ismerősök, és rokonok, közeliek, vagy távoliak, felhúzzák azt a szemüveget. Olyat, ami hasonlít egy 3D-s moziban hordott szemüveg nyújtotta élményhez. Hiszen egész közelről látják. Már szinte benne vannak. És vele azonosulnak. És érzik, amit ő érez. És ők, Istenem!, mennyire másképp csinálnák... 

Amin keresztül tisztán látják a könnyeit amik reggel a kinyitott szemében vannak. Amik tovább hullanak a kitöltött kávéba. Vagy teába. Esetleg tejbe. Talán kakaóba. És ezek az emberek tudják, hogy Anya attól álmos, mert egész este szemhunyásnyit sem aludt. Hogy a fogaskerekek már reggel folyamatosan kattognak az agyában, monoton hangon duruzsolva: elvesztettem a gyermekem. Hogy a munka elvégzésben csak a muszáj-érzés hajtja. Hogy csak az egyik szeme mosolyog élő gyermekére. Hogy a boltban látott boldog és teljes családokat látva meghasad a szíve. Hogy főz, de már nem ízlik neki az étel. Hogy mos, de nem érdekli többé, hogy a ruha csinos, vagy éppen divatos-e. Hogy a takarítás alkalmával minden tárgyat megérint, ami rá emlékezteti, és elmorzsol jónéhány könnycseppet. Hogy az olvasás már nem is igazán érdekli. Hogy tévénézéskor minden gyermekekről és halálról szóló híren elsírja magát. Hogy a forró fürdő gőze még több könnyet csalogat elő a szeméből. Hogy már csak fél kedvvel és fél szívvel játszik. És ugyanígy tanul a gyerekkel. Hogy a fürdetéskor és fogmosáskor már nem is figyel igazán. Hogy az esti mese alatt elcsuklik a szomorúságtól a hangja. Hogy a jóéjtpuszi íze már többé nem igazán édes. A kedvest már csak rutinból öleli. Vagy magányosan, zokogva borul párnái közé. És az egész kezdődik elölről... Hát nem kellene már ezt abbahagyni? 

De igazából Anya tudja; baj van azzal a szemüveggel. Ezért elhívja magához őket. Az ismerősöket és rokonokat. Közelieket és távoliakat. Elkéri a szemüvegüket, alaposan, nagy gonddal megtisztítja. És most már tisztán látják, hogy minden elhullajtott könnycsepp mögött, minden fél szívvel, fél kedvvel végzett tevékenység nyomán, minden rutinszerűen elvégzett feladat árnyékában ott bujkál valami. Az, amit minden más anya is érez. Hála. Őérte. A gyermekéért. Az életéért. A szeretetért. Ezért az egyedi és megismételhetetlen ajándékért. 

Hát nem is Anyával volt a baj. Csak a szemüveggel. Lám, csak tisztán kellene tartani!  Hogy tisztán láthassák, hogy az Anyán, "akinek holt gyermeke van", már nem izzik a bélyeg.  Hogy igazából minden anya különbözik valamiben. És Anyáé abban áll, hogy olyat élt meg, amit a legtöbb másik anya nem él át az élete során. Elvesztette a gyermekét. És ő ettől lett különböző. De nem, nem a könnyei miatt. Nem is a fél szív, vagy éppen a fél kedv miatt. Hanem mert ezt megélte. Mert ezt túlélte. Mert ettől lett Anya igazán ERŐS!