Történt egyszer, nem is olyan régen, hogy milliónyi pillangó gyülekezett egy csodálatosan színes és ragyogó szivárvány alatt. Bátortalanul rebegtették pillekönnyű szárnyaikat, és zavartan keresték a helyüket az összegyűlt sokadalomban. Minél tovább nézte őket az ember, egyre inkább az az érzése támadt, hogy sietősen kellett eddigi lakhelyükről távozni. És ez a távozás megzavarta őket. És talán meg is viselte. Hiszen jól látszott; hiába gyűltek össze ennyien, megannyi csodálatos és különleges kis teremtmény, hiába érkeztek meg lehelet finom rebbenésekkel a legcsodálatosabb helyre, amit szem valaha is látott, ez a sokadalom nem volt más, csak egy zavart csődület. Hiányzott a harmónia. És a béke. Pedig minden olyan tökéletes volt. Olyan idilli. A formák. A színek. A mozdulatok. És mégis. Ha sokáig nézte őket az ember érezte, hogy ez az összejövetel valamiképpen mégis kaotikusra sikeredett. És sokféle érzelem lett úrrá e különös látványon álmélkodókon. Együttérzés. Sajnálat. Segíteni vágyás. De emberi tett és szó oda nem érhetett. Hiábavaló volt minden segítő szándékú érzelem. 

Mikor már bús beleegyezéssel tovább indult volna mind, aki látta ezt a furcsa, szívmelengető és mégis annyi szomorúságot hordozó összejövetelt, valami alig hallható suttogásra lettek figyelmesek. Szelek szárnyán érkező hangok voltak ezek. Nőké. És férfiaké. Anyáké. És Apáké. Majd egyre erősebben hallatszottak. De cseppet sem hangosan. Lágyan. És mégis jól érthetően. Nevek. Lányoké. És fiúké. Gyermekeké. És ekkor, mint egy varázsütésre, az eddig zavartan ide-oda rebbenő, félénken tévelygő pillangók kört alkotva rebegtették tovább szárnyaikat. De még ekkor is hiányzott valami. Még mindig nem voltak igazán felszabadultak. Még nem voltak egészen szabadok. 

Majd egy újabb széllökés érezett. Ugyanazokkal a hangokkal. Ugyanazzal a dallamossággal. Egyetlen szó: Szeretlek. Ekkor hirtelen elindultak. Elindultak az apró szárnycsapások. Elindult a megannyi színes kis pillangó. Kört alkotva repkedtek. Körtáncot jártak. Nyoma sem maradt zavarnak. Sem félénkségnek. Sem pedig szomorúságnak. Ott béke volt. Ott harmónia volt. 

Ott. A szivárványon túl. Igazi örömtánc. Mesés pillangótánc...