Hallottatok már valaha az erdőben élő tündérekről? Nappal fák odvában rejtőzködnek. És bokrok tövében. Éjjel pedig összegyűlnek, hogy örömtáncot lejtsenek egymással. Ilyenkor varázspor hullik mindenfele, amerre szárnyuk libben. Beterít minden növényt. Minden egyes fűszálat. És az erdő lakói is előbújnak, hogy részesei legyenek a varázspor hullásnak. Ennek a csodának. Na és természetesen az örömtáncnak. És az állatok saját tündéreiket keresik. Mert minden tündérhez tartozik egy kis erdőlakó. Ahhoz az erdei tündérhez pedig, akiről a történetem szól, egy helyes kis rókakölyök tartozott. Bundája vörös volt, és igazán fényes. Igazi kis rosszcsont, élelmes róka volt. Hű társa az ő jószívű, parányi kis tündérlánykájának. 

Egy napon, az esti örömtánc és vigalom után a tündérlányka fontos feladatot adott kedves kis barátjának. Arra kérte, hogy derítse ki, honnan is érkezett. Emlékezett rá, hogy egy kedves és szerető pár szívében növekedett. Mint minden tündér gyermek. De mikor szárnyai lettek, indulnia kellett. Oda, ahol feladata volt. Mert már vártak rá. Szükség volt mindarra a bájra, kellemre és varázslatra, melyet a kis szíve rejtett. Az erdőnek életben kellett maradnia. És ez csakis a tündérek jelenlétével volt lehetséges. Ha már csak egyikük hiányzott volna, az erdő teljes egésze enyészetnek indul. Éppen ezért, akármennyire is megszerette azt a kedves párt, nem maradhatott. De sose felejtette el őket. És nagyon aggódott hogylétük felől. Így a róka nem is habozott. Rögtön, ahogy kedves gazdája szája elhagyta a kérlelő szavakat, megiramodott. Futott, ahogy csak a lába bírta. Vörös bundája fel-fel csillant a ragyogó holdfényben. 

Az erdei tündér türelmetlenül várta a híreket. Aznap éjjel le sem hunyta a szemét. Virradt már, de kedves rókájának még semmi híre nem volt. Aztán az esti mulatságon sem tűnt fel. Akkor már igen aggódott, és szemébe a tehetetlenség könnyei gyűltek. Aztán napok teltek. És hetek mentek. Már éppen a harmadik hét utolsó éjszakája volt, és a tündérke tánc helyett kedves kis rókáját siratta, amikor hallotta, hogy a többiek hatalmas ujjongásba kezdtek. Közelebb ment hozzájuk, hogy lássa örömük tárgyát, és még a lélegzete is elállt a csodálkozástól. A kis rókakölyök állt előtte. Bundája kissé csapzott volt, és kopott, de kitűnő egészségnek örvendett. A tündérlány sírva ölelte és csókolta az ő hű rókáját. De rögtön eszébe jutott az is, hogy miért küldte, és félve nekiszegezte a kérdést. 

-Megtaláltad őket?

-Megtaláltam-válaszolta csillogó szemekkel a róka.-És képzeld, nagyon boldogok! És van egy kislányuk is. Gyönyörűséges. Egészen hasonló, mint te. 

Az erdei tündér hirtelen elmélázott. Sok gondolat járt kis fejében. Öröm, de egy kis bánat is belopózott a szívébe. 

-Akkor elfelejtettek hát? -kérdezte, és igyekezett azt a legördülni készülő könnycseppet valahogy visszatartani. 

-Hogy elfelejtettek-e? Dehogy! Épp ellenkezőleg. Vágynak arra, hogy találkozhassanak veled. 

A leányka ismét elszomorodott. Tudta, ez sehogyan sem lehetséges. Az emberek nem láthatják meg a tündéreket. Akkor minden varázslat elveszne a világból. Ám ekkor, az eddig őket hallgató tündértömeg tanácskozásra dugta össze varázskobakját. 

És akkor éjjel a szerető pár az erdei tündérrel álmodott. Karjukba vették. Ringatták. Fényes, puha haját simították. Pirospozsgás arcocskáját puszilgatták. Lágy altatót énekeltek neki, míg édes álomra hunyta csillogó kis szemecskéit. 

De hogy mindezt nem csak álmodták, hanem valóságos volt, azt nekem az erdei tündér mesélte el. Álmomban járt itt. És egy másik álomba sietett. Hogy ismét találkozhasson szerető szüleivel...