Sosem érezted még magad ilyen magányosnak. Sosem volt még ennyire nagy a csendesség.Benned kong minden az ürességtől, és csak a csend szava visszhangzik a füledben, az elmédben. Körülötted talán már nem is áll annyi ember, mert messziről világít az a bizonyos bélyeg. Vörösen izzik rajtad. Akinek bántja a szemét hamar elhagy, vagy csendesen és észrevétlenül igyekszik távozni. De mi a helyzet azokkal akik maradnak? Akik a vörösen izzó bélyeg, és a benned rejlő üresség ellenére szeretnének melletted lenni? Akik nem közhelyekkel, hanem a saját csendjükkel igyekeznek szimfóniát varázsolni a lelkedben? Hiszen a Te csended és az övé(k) visszhangjai gyönyörű dallammá alakulhatnak át ... Ha engeded.

Ugyanis gyakran nehéz mást a saját alkotásom közelébe engedni. Ugyan miért venne bárki részt a csendem szimfóniává alakításában? Miért kellene hagynom, hogy a szívem csendje egyszemélyes ballada helyett csoportosan szerzett zsoltárt visszhangozzon?

Erre nem az eszem, hanem a szívem adta meg a választ. Azt hiszem egészen racionálisan én sem tudom elmagyarázni, de úgy érzem nincs is rá szükség. Elég a racionalitásból, nem igaz? Hónapok óta  úgyis csak annak a valóságos eseménynek az árnyékában léteztem. Nem éltem, csak léteztem. Az eszem működött, de a szívem nem. A csendessége által visszhangzott ballada halálra ítélte. És már haldoklott... 

És ebben a végstádiumban már teljesen átalakultam. Csak sápadt, szürke árnyéka lettem egykori magamnak. És ekkor, mintegy utolsó reményként, elkezdtem hagyni, sőt igényelni mások szívének a csendességét. Hálát adok érte Istennek, hogy Őket mellém helyezte. Hogy a kegyelme által észrevehettem, hogy mennyivel szebben cseng egy zsoltár, mint egy ballada. Hogy a Kisfiam hallhatja a szívem csendességének visszhangjait, mely mások segítségével gyönyörű szimfóniává alakult. Majd a csendességet felváltotta a zengés, a dicséret. És már nem csak a mások szívének csendességére, hanem annak zengésére is szükségem van. Sőt, örömmel tölt el. Hogy Velük együtt, a szíveink összeforrásával, adhatok hálát a Kisfiamért. A létezéséért. Ezért a hatalmas ajándékért. 

Persze most joggal kérdezheted, honnan tudod majd, ki az, aki csendes szívvel közeledik feléd. Hidd el, a TE SZÍVED ezt meg fogja érezni! Különbséget fog tenni rosszindulatú, illetve tehetetlenségből, tudatlanságból fakadó, de fájdalmat okozó megjegyzések között. És a szíved megérzi a hasonlóan csendes szívet,és keresi majd a társát, társait. Neked annyi a dolgod, hogy hallgasd meg a szívedet. Tudom, nagyon halk, de ha a Gyermeked, Magzatkád iránt érzed szeretet csendjében keresed a hangját, hidd el nekem, megleled! 

Hálás vagyok Istennek, hogy sosem hagyott el, hogy minden időben gondja volt rám, akkor is, amikor azt hittem, elhagyott! Hálás vagyok, hogy meglelhettem a szeretetem csendjében a szívemnek hangait! Hogy általuk megtalálhattam azokat az embereket, akik végig segítettek az úton, és segítenek majd, ha újabb rémisztő csendességek akarják uralni a szívemet. Hálás vagyok, hogy ezek az emberek elmondták nekem, hogy azt a vörösen izzó bélyeget a csendes szívvel közeledők nem látják meg! Kívánom Nektek is, hogy leljétek meg mások szívének a csendességét, hogy legyen aki(k) segít(enek) Nektek a Kincseitekért először csendes,majd zengő szívvel hálaadó éneket énekelni!

 "Uram, kihoztál engem a holtak hazájából, életben tartottál, nem roskadtam a sírba.(...)Gyászomat örömre fordítottad, leoldoztad gyászruhámat, és örömbe öltöztettél.Ezért szüntelen zeng neked a szívem, örökké magasztallak, Uram, Istenem!" ( Zsoltárok 30:4, 30:12-13)