2018.06.05-én. Újra. Más emberré formált, hogy egy angyalbaba édesanyja lettem...

A küzdelmek. A könnyek. A fájdalmak. A terhek. És az,hogy mindezeket letettem...

2018.06.04. Éjszaka volt, és borzasztóan meleg. Ültem a szobám csendjében, és imádkoztam. Terhekkel volt tele a szívem. Olyanokkal, amik sebet ejtettek. Amiket napok óta hordoztam. Olyanokkal, amik gyilkosak voltak. Amiket már majdnem egy éve hordoztam. Szabadulni vágytam. Mindegyiktől. Nem tettem kivételt. Nem szerettem a sebeket. Se frisseket, se régieket. Békességre vágytam. Örömre. Boldogságra. És bár mindez annyira lehetetlennek tűnt, én mégis hittem. Ez volt az egyetlen esélyem. Hiszen magamtól képtelen vagyok letenni a terheket. Kínzó béklyóim már majdnem egy éve, és én valamiképpen már ragaszkodom hozzájuk. Hiszen elrejtenek. Menedéket nyújtanak. Magyarázatul szolgálnak. Sok elhullajtott könnyre, fáradságra, mások meg nem értésére, sértődékenységre... 

De én nem szerettem volna többé menedékhelyeken kucorogni. Sötétben és levegőtlenségben. Fényre vágytam. A szabad levegőre. Az évszakok változásának gyönyörűségére. A mindennapok csodáinak meglátására. És kértem. Csendes szívvel, és erős hittel. 

2018.06.05. Mosolyogtam. Nem jöttek könnyek. Sem fájdalmak. Sem terhek. Hála volt a szívemben. És nem a halálára, hanem az életére tudtam csak gondolni. Az együtt eltöltött 37 hétre. Az érintéseire. A pacsikra és rugdosásokra. A zenéinkre. A közös dalunkra. Ami, mintegy dicséretként, egész nap szólt. Nem csak a fejemben, hanem a szívemben is. Nem csak Gáborkának zengett, hanem Istennek is. Csordultig telt a szívemmel köszönettel. És örömmel. Boldogsággal. Békességgel. Úgy éreztem végre szabad vagyok. Hogy kitörhetek a sötétségből, és levegőtlenségből. A menedékhelyről. Nincs több teher. Mindet elvették tőlem. Mert kértem. Mert megengedtem. 

2018.06.06 Érzem, hogy most más. Minden. Hogy nem csak pár napra tudtam elengedni a súlyokat, amik vállamra és hátamra nehezedtek. Hogy nem csak ideiglenesen szakadtak szét a láncok, amelyek egy éve megkötöztek. Hogy ismét a fényre mehetek. A szabad levegőre. Hogy látni fogom az évszakok változásának gyönyörűségét. Látni a mindennapok csodáit. Érzem. Tudom. HISZEM! 

"Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek: eltávolítom testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek.Az én lelkemet adom belétek (...)" (Ezékiel 36:26-27)