Ijesztő, és mégis vonz. Mint egy mágnes, érzem, egyre közelebb húz magához. Sok mindent szeretne mondani. Beszélni és megértetni. Én pedig szeretném megérteni. A szavát, minden mondatát. Így hát igyekszem felé.

Kalandos utazás ez, tele labirintusokkal, útvesztőkkel. Ugyan igyekszem a térképet követni, de azon jelöletlenek az előttem álló akadályok. Fontos, és megválaszolatlan kérdések alakulnak át látszólag járhatatlan, és átláthatatlan utakká. Megtorpanok. Úgy vélem, csak akkor vagyok képes az utat megjárni, ha a kérdésekre választ találok. Most. Azonnal. Hiszen akkor eltűnnek az akadályok.

Dühös leszek. Nem tudom megválaszolni a kérdéseket. Egy évvel ezelőtt sem tudtam. Elkeseredem. Azt gondolom, esélytelen, hogy utamon tovább haladjak. Meghátrálni készülök. De ekkor, legnagyobb kétségbeesésem, és csalódottságom közepette halkan megsúgja nekem; nem a választ kell keresnem a kérdésekre. Azokat majd Ő megválaszolja. Lehet nem most, és nem ebben az életben. Nem a Miértek a fontosak. Az a bizonyos Hogyan. A szeretet. Ami mindent eltűr. Hogyan is szerettem én őt?... 

Ezzel a hatalmas szeretettel-igen, az anyaival-felvértezve a szívem, sorra dőlnek le- látszólag maguktól- előttem az akadályok. De én tudom. Mindez a Szeretet műve. Mert ő hatalmas, és erős. A megkövült, megkeseredett kérdéseket képes lerombolni. És utat nyitni a Csendesség felé. Hiszen erre van most szüksége a szívemnek, a lelkemnek. És Ő ezt érzi. Tudja. Mindenkinél jobban. 

És minél közelebb érek a célomhoz, egyszer csak észre veszem. Borzasztóan fáj a Szeretet. Mintha már nem lenne a segítségemre. Felesleges tehernek, utamat lelassító súlynak érzem. És összezavarodom. Ismét megtorpanok. Az útviszonyok kedvezőek, egy akadály sincs már előttem. Tétovázásom oka pusztán az értetlenség. És ismét megjelennek a Miértek, és újabb akadályok keletkeznek, szépen, módszeresen, a szemem láttára. Majd, mikor már teljesen kialakultak, rájövök, hogy nem útvesztőt, vagy labirintust alkotnak. A Miértek, minden egyes szó és mondat, egy hatalmas kapuvá alakult át. Öröm tölt el, és sietve megindulok felé, azt gondolva, hogy ha átlépek rajta, a Csendességhez jutok el. 

Hogy lépéseimet megszaporázzam, igyekszem levetni a Szeretetet. De egyszerűen nem megy. Nem vagyok rá képes. Indulatos leszek. Haragos. Dühös. Szememet elárasztják a kétségbeesés könnyei. De én mindennek ellenére, a Szeretet súlyával a vállamon, lépésenként vánszorgok a kapu felé. Keservesen, minden lépésért megszenvedve jutok el célomig, és megragadom a kilincset. De hiába nyomom le, nem nyílik. Ekkor hirtelen az ajtó felém csapódik, és megragad valami. A Hiány. És nem kapok levegőt. És a szememben még több könny jelenik meg. Érzem, elvesztem. 

Ekkor a Szeretet,  melyet én egészen addig tehernek éreztem, megmentésemre siet. Lerántja rólam Hiányt, áttuszkolja a kapun, azt pedig felégeti. Hamar a lángok martalékává válik. Mikor felocsúdok a történtek hatása alól, sírva ölelemhez magamhoz Szeretet. Visszaveszem a vállamra. Ő pedig szárnyakra emel. Repülve suhanunk. Együtt. Mindvégig. Míg el nem érjük a Csendességet. 

Leereszkedünk. Remegő térdekkel indulok el. Kérem Szeretetet, hogy ne hagyjon el. Kezdeti hűtlenségem ellenére, ő mindvégig hűséges marad. Vállamra telepedik. Bátorít. És elérek Csendességhez. Ő pedig kitárt karokkal, mosollyal fogad. Félelmem elszáll. Úrrá lesz rajtam a nyugalom. Vágyom az ölelésére. És Ő hatalmas szárnyaival, féltőn betakar. És többé már nem ijesztő. Érzem. Hazataláltam. Otthonra leltem. Békességre. Rá. A Csendességre... 

"Csak Istennél csendesül el a lelkem, tőle kapok reménységet. Csak ő az én kősziklám és szabadítóm, erős váram, nem ingadozom. Istennél van segítségem és dicsőségem, erős sziklám és oltalmam az Isten." (Zsoltárok 62:6-8)