Sírni tudnék. Már napok óta. Megállíthatatlanul. Egész nap. Minden igyekezetem ellenére keserűség, düh és fájdalom egyvelege kerít hatalmába. Erősen szorít. Fogva tart. Nem engedi, hogy akár csak egy kis lépést is elmozduljak. Teljesen megbénít. 

Számtalanszor átgondoltam már, és igyekeztem magamban is tudatosítani, hogy a "Miért"-tel kezdődő kérdések nem hoznak eredményt. Sem megnyugvást. Csak a lelkem marcangolják. Mégis, vannak olyan élethelyzetek, amiben akaratlanul is felbukkannak ezek a kérdések. Mert makacs jószágok. Rettenetesen erőszakosak. És ugyan nem szívesen látott vendégek, ők ezzel nem sokat foglalkoznak. Lételemük az alkalmatlankodás... 

Sokáig nem fogtam fel a szívemmel, hogy ha nekem megállt az élet a Kisfiam halálával, másoknak hogyan mehet tovább. Aztán sok küzdelem és elhullajtott könny árán az én életem is elkezdett haladni. Már nem fájt a kisgyermekek látványa, sőt, szívesen voltam a közelükben. Gyógyírként hatottak. Lám, így is lehet. Születnek egészséges kisbabák. Léteznek boldog, kisgyermekes családok. Életre hívtak. És életben tartották bennem a reményt. 

Nem volt már bennem annak a keserűsége, hogy a saját igazságérzetem alapján ítéljem meg, ki az, aki megérdemli, hogy szülő legyen. Éreztem, ehhez nincs jogom. Igyekeztem ehelyett saját életemmel, és érzéseimmel foglalkozni. Megtanulni újra fájdalom nélkül lélegezni. Újra mosolyogni. Igazán, bűntudat nélkül boldognak lenni. Meg kellett tanulnom újra élni. 

Most mégis keserű a szívem, és rettenetesen fáj. Ismét a saját igazságérzetem harsogja túl a józan eszemet. Ugyan még egy meg nem történt, csak tervezett várandósság híréről van szó, bennem mégis háborgóvá teszi az oly nehezen lecsillapított tengert. A miértek hatalmas hullámokként verődnek a szívemhez, és megkezdik a sebek feltépését. Tíz körömmel vájnak a szívembe, és a beforrt sebeket elemi erővel tépik fel.

És én is tíz körömmel kaparnám a földet, hogy kivehessem, és életre kelthessem a legdrágább Kincsemet. De ő már csak por és hamu. Legalábbis fizikai valójában. És tudom, ezen a keserűségem, és a fennen harsogó igazságérzetem sem változtathat. Sem a düh. És persze a fájdalom sem. Tudom, de mégis érzem. Így hát imára kulcsolom a kezem, és hiszem, csodálatos dolgok várnak még rám az életben. 

"Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el az Isten az őt szeretőknek." (I. Korinthus 2:9)