Fekszem, és a plafont bámulom: Változik valaha valami? 

Ez a kérdés kattogott ma a fejemben, mint egy légkalapács. A hangja iszonyatos erővel szólt, és abban a hangzavarban nem halottam a többi gondolatom. 

Igen, valóban úgy gondolom-bármilyen közhelyes is-az idő segített. Idővel megtanultam élni a fájdalommal. Néha egy-egy pillanatra, órákra, vagy napokra-ez mindig változó-még letenni is képes vagyok azt a batyut, amit az elsírt és el nem sírt könnyeimmel töltöttem meg. Igen, az el nem sírtakkal is. Különleges batyu ez. Mindent magába zárt. Még azokat a dolgokat is, amiket tudatosan nem engedek megtörténni. Ezért olyan nehéz. És ezért kell olykor letennem. Olyan fárasztó cipelni. És nem szeretnék összeroskadni a súly alatt. 

Hiszen én itt maradtam. Még ha Gáborkám előre is ment. És választhatnék más utat. Hogy azt a batyut örökre cipelem. Hogy nincs szünet. Hogy nem is akarom letenni. Hogy akarom, fájjon. Hogy akarom, szenvedjek. De ez így már nem is róla szól. Az ő elvesztéséről. Mert neki már nem fáj semmi. Tudom, újabb közhely, de talán ennél igazabb nem is létezik. Mert már "csak" nekem fáj a szívem. És ha azt a batyut szorítom, nem engedem, mert hordozni akarom, akkor fájni is fog. Kínozni. Akár halálra is. 

De Istenem, hogy ne fájna? Hiszen az édesanyja vagyok. És ugyan, miért ne fájhatna? Azt hiszem azért a fájdalomnak van létjogosultsága. Vannak olyan élethelyzetek, és ez mennyire, hogy olyan! Amikor az anya-gyermek kapcsolat misztériumára, vagy szentségére-kinek, hogy tetszik-gondolok, majd arra, hogy ennek egy szemvillanás alatt vége szakad, nem puszta fájdalom jut eszembe. A kín azt hiszem erre kifejezőbb szó. Hisz amilyen elementáris erők élednek fel bennünk, mikor gyermekünk világra jövetelére készülünk, és nőiességünknek, és nőiségünknek eddig rejtett, de bennünk szunnyadó erőit is felfedezzük, olyan erővel szakad ránk az elvesztésük fájdalma. Hiszen mik is ők? A mi részeink hónapokig, nekünk szánt ajándékok. Kincseink. "Kincsem". De mi ezeket a Kincseket oly hamar veszítjük el. Talán nem vigyáztunk rá eléggé? Gondatlanok voltunk? 

Ajándékot kaptunk. Mondják, a gyermek az Élet, Isten legnagyobb ajándéka. Én máshogy gondolom. Nem ajándék. Kölcsön. Kölcsönbe kapjuk. És hogy ez a kölcsön meddig szól, mi nem befolyásolhatjuk. És nem attól függ, hogyan végeztük a ránk bízott feladatot. Szerettük-e eléggé? Gondoskodtunk-e róla? 

A kölcsön, az nem örökre szól. És a "hitelező" szabja meg a vissza fizetési határidőt. Hogy mi alapján? Ez esetben fogalmam sincs. Isten útjai kifürkészhetetlenek. Ó, igen, egy újabb hatalmas közhely! És még el is várják, hogy ez számunkra kielégítő legyen, ugye? 

De tudjátok mit? Én szeretem a közhelyeket. És a fájdalmam is szereti. Mert attól már nem lesz fájdalom többé. Vagyis nem lesz fájdalom minden órában. Néha átlényegül. Szeretetté. Hálává. Örömtől könnyes nosztalgiává. Még ha az olyan kevés időt is foglal magába. 

De akarom hinni, hogy azoknak a közhelyeknek éppúgy megvan az életben a létjogosultsága,mint a fájdalomnak. Hogy vigaszt adhatnak. Mert igyekszem elhinni,hogy:

1. Az idő segített, és segít. Segít megtanulni a történtekkel együtt élni. 
2. Neki már nem fáj semmi. Hogy nem csak test volt, aki porrá lett, hanem a lelke él, egy jobb helyen. Egy olyan helyen, ahol nincs fájdalom. Olyan helyen, amilyet el sem tudunk képzelni. 
3. Isten útjai kifürkészhetetlenek. Hogy tudja, mit miért csinál. Hogy mit miért kapunk. Hogy célja van. Oka van. És nem rossz. Mert Ő jó.

Mert ha ezeket nem hinném, akkor folyamatosan a szobámban feküdnék, a légkalapács hanggal a fejemben, ami minduntalan azt kattogná, hogy az egész létezésemnek  semmi értelme, hisz semmi úgy sem fog soha változni. 

Inkább buzdítom a fájdalmamat, hogy szeresse tovább ezeket a közhelyeket. És akkor ők majd segítenek neki megpihenni. Átalakulni. Meg talán nekem is...