Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország, ahol mindent csupa hó, és jég borított egész évben. Ebben az országban az emberek mindig dideregtek, és már csak az idősek tudták, mit is jelent a tavasz, a nyár és az ősz igazán. Utoljára ők érezték a nap melegítő sugarait. Ahogy az emlékeikben élt, egy napon egy különös asszony jelent meg országukban. Ruhája égszínkék volt, amin hatalmas jégcsapok lógtak. Szeméből hidegség és gonoszság áradt. Minden ember szívéből, aki ránézett, menten elszállt minden jó érzés, és bánat telepedett meg lelkükön. Ez az asszony azért jött, hogy az ország királyának felesége legyen. De a király jobban szerette annál népét, minthogy ilyen hidegszívű teremtést vegyen feleségül. Haragjában az asszony jégpáncél fogságába zárta a királyt, az országra pedig örök telet borított. És ahogy a hideg nőttön nőtt a természetben, ahogy a nappalok egyre rövidebbek lettek, úgy szállt el minden boldogság a birodalom népének szívéből. 

Történt egyszer, hogy egy helyes kis leányka ebbe a különös országba tévedt. Hogyan került ide? Még maga sem tudta. Nemrég még édesapjával bújócskázott huncutan, majd mikor a játék hevétől megfáradva tértek haza, anyácskája lágy éneke ringatta őt édes álomba. És amikor felébredt, itt találta magát. Először azt hitte, talán még mindig Álomországban jár. De hiába csipkedte magát. Hiába dörzsölte apró ujjacskáival gyönyörű, csillogó szemeit. Akkor is csak ugyanitt állt. A hófödte hegyek alatti fagyos birodalomban. Nem volt mit tennie, elindult, hogy megkérdezze, hol is jár voltaképpen, és hogyan juthat haza. De hiába kopogtatott be a kicsiny, zord birodalom összes ajtaján. Teremtett lélek nem sok, annyi sem akart vele szóba állni. Mindenki csak fagyos tekintettel bámult rá, szinte kővé, jéggé dermedve. Egymagára kellett hát hagyatkozzon. Körbenézett, mintha valami útjelzőt keresne, és halk hangokat sodort felé a szél. Felnézett és úgy tetszett, mintha a havas hegycsúcsok hívogatnák. Először megrettent, hiszen jókora utat kellett megtennie, de belátta, nincs más választása. A helybeliek nem segítenek neki. Talán ott, fenn a hegytetőn lel majd megoldásra, és végre  hazatalálhat. 

Egy álló éjszaka menetelt szüntelen. A zord hideg vörösre csípte hamvas bőrét. Lábai remegtek a fáradtságtól. De nem adta fel. A hazajutás reménye lebegett célként a szeme előtt. Mikor a hegycsúcsra ért, büszkeség töltötte el. Szívét pedig a melegség járta át. Érezte, hogy nagy dolgok vannak készülőben. Körbetekintett merre menjen tovább, amikor egy gyönyörűséges kristálypalota jelent meg a szeme előtt. Megérintette a kaput. Az azonnal kinyílt. A leányka pedig belépett rajta. Ám ekkor éles, harangos hanggal kiáltott rá valaki. 

-Hát te mit keresel itt?-kérdezte az égszínkék ruhás, gonosz tekintetű asszony, aki egy hatalmas jégtrónuson ült. 

-Én csak a hazavezető utat keresem.-válaszolta a kislány igen bátran. 

-Honnan jöttél-kérdezte mogorván az asszony. 

-Otthonról. -felelte a kislány gyengéden. 

-És az mégis merre van?-mordult fel a gonosz teremtés. 

-Hát... én is pont azt keresem.... -kacagott a leány az értetlenségen. 

Az asszony ekkor iszonyatos haragra gerjedt. Bosszantotta a kislány bátorsága és rettentően pimasznak, szemtelennek gondolta. 

-Te lány, nem tudod, hogy kivel állsz szemben?-kérdezte dühösen. 

-Egy szép, de gonosz szívű asszonnyal. Ezt látom a szemeden. És milyen kár! Pedig igazán szép vagy. Persze édesanyámnál nem szebb. De kár, hogy nem olyan vagy mint ő! Az lenne csak az igazi csoda! 

És ahelyett, hogy az asszony még jobban megharagudott volna a gyermekre, őszinte érdeklődéssel kérdezte. 

-Milyen a te édesanyád? 

-Ő a legcsodálatosabb akit ismerek-mondta a leány teljes elragadtatással a hangjában. Mert nagyon szép. És a legmelegszívűbb asszony széles e világon. És nagyon szeretik egymást az édesapámmal. És nagyon szeretnek engem. És... 

Nem tudta tovább folytatni. Könny szökött a szemébe, és gombóc szorította a torkát. 

-Én a Hókirálynő vagyok-szólalt meg a zord asszony hirtelen. -Vagy ahogy a birodalomban hívnak a gonosz Hókirálynő... 

-Mert valóban az vagy-felelte a kislány teljes természetességgel. 

-És ez téged nem zavar? Nem babonáz meg? Nem veszik el belőled a szeretet? 

-Dehogy veszik! Hiszen az a legdrágább kincsem. És azt meg kell becsülni. És élni kell vele. Kipróbálhatnád te is! Hidd el, nem bánnád meg!

-De én nem tudom, azt hogyan kell. -felelte valóban csalódottan a Hókirálynő. 

Ekkor a kislány megérintette a Hókirálynő szívét apró kis kezével, az asszony ruhájáról pedig olvadni kezdtek a jégcsapok. És láss csodát! A birodalomban is olvadni kezdett a hó. Rügyezni kezdtek a fák. Énekelni kezdtek a madarak. És érezni kezdtek az emberek. Mind egy emberként járultak a palotába ujjongva ünnepelni a leányt, aki megtörte az átkot országuk felett. A király is kiszabadult börtöne fogságából és azonnal arájának választotta a Hókirálynőt. Hiszen nem volt már gonosz. Mert érzett a szíve. 

-Drága Gyermek!-szólt a Hókirálynő. Kérlek, ne menj el tőlünk! Szívemet csakis a te segítségeddel tarthatom melegen. De mivel családodtól sem akarlak elszakítani, ajánlok neked egy egyezséget... 

Így történt hát, hogy ez a bátor, szeretettel teli kislány megváltoztatta a Hókirálynőt és országában maradt. Ahol ugyan ezután úgy váltakoztak az évszakok, mint még az idősek idejében, de a leányka kedvéért minden éjjel esett a hó. Hogy édesapja álmában a hóbuckák között bújócskázhassanak. Édesanyjával pedig a hegycsúcsok alatti havas tájon találkozhassanak. Mint abban a dalban, melyet anyácskája oly sokszor, és még utoljára dúdolt neki. Amit tiszta szívéből szeretett...