Apró, szilánkos darabokra. Azon a napon. Hangos csörömpöléssel. Engem is megsebezve. A szilánkokat pedig, mivel olyan apróak voltak, nagyon nehéz volt összetakarítani. Sok időbe telt. Jutott belőle mindenhova. A legrejtettebb helyekre is. Újabb és újabb sebeket ejtve, mikor próbáltam őket összeszedni. Tudom, még mindig vannak. Ezért óvatosan lépkedek, és nyitott szemmel járok. De akkor erre képtelen voltam. Csak mentem, eszemet vesztve. Nem érdekelt, ha szilánkra lépek. Vagy ha belenyúlok. Mivel hajtott a lázas kétségbeesés. Megtalálni az összeset, hogy újra minden Egész lehessen. 

De hiába. Lehetetlen küldetés volt az, amire vállalkoztam. A becsapódás nagy volt, és az Egész olyan törékeny. Hiába látszott szilárdnak. Erősnek. Összetörhetetlennek. Közbejött az iszonyatos csapás, és egy pillanat alatt tette tönkre a hónapok óta szövögetett színes álmokat. Amik ezután örökre csak álmok maradnak. Az Egész már soha nem lehet többet egész. Az apró szilánkokat lehetetlenség összeragasztani. Hiába próbáltam meg annyiszor. Erős ragasztóval. Minden hasztalan. Csak valami agyon strapált, nevetséges romhalmazt voltam képes összerakni. Nézegettem. Tűnődtem. Ez lenne hát az a bizonyos Egész? Így már nincs is rá szükségem... 

És akkor nem maradt más, csak a rémület. Hiszen ebben az Egészben benne lapult minden más Egész. Az anyaságomban benne volt a nőiségem, a feleség-mivoltom, az egész előre eltervezett jövőm. És a becsapódás pillanatában azok is ezernyi apró darabra hullottak. Visszailleszthetetlen darabokra. 

Akkor pedig megszállt egy érzés. Düh és dac keveréke. Élni akarásé. Élni engedésé. Elsöpörtem hát azt a nevetséges, agyonragasztott tákolmányt. Kidobtam minden összeszedett darabot a kukába. És elkezdtem. Az alkotást. Újra. Elölről. Minden Egészet. Még nincs befejezve. Hosszú munka lesz. Fárasztó. Éjt nappallá téve tartó. Kitartó. Megerőltető. De azt hiszem mindent megérő. 

És hogy mi lesz a még meglapuló , apró, de annál veszélyesebb szilánkokkal? 

Mint már mondtam, nyitott szemmel járok. Óvatosan lépdelek. Nem keresek. De majd találok. Nem fog váratlanul érni. Sem felkészületlenül. És csak rajtam múlik hogy mezítláb rálépek-e. Vagy rongyot használva, óvatosan felveszem, és kidobom. Esetleg  az új Egészembe teszem. Egy-egy fényesen csillogó szilánkot.  Tompa élűt. Újrahasznosíthatót. Olyan nem megsebzőset...