A kisfiú csak állt ott, megilletődötten. Valami  egészen mélyről, szívből jövő gyönyörűség lett rajta úrrá. Erre várt hónapok óta. Erre a nagy találkozásra. Hogy minden érzékszervével elmerülhessen ebben a csodában. Így hát félénken, izgatottságtól vezérelve megtette az első lépést. Felé... 

Először az illatát érezte meg. Istenem, milyen finom is volt! Mindent jóság és édesség lengett be. Felkúszott az illat  az orrába, és a csepp kisfiú csillogó szemeibe ragyogást hozott. A csodától megszédülve igyekezett piciny kezeinek mozgását a lába járásával összehangolni. Hogy minél közelebb kerüljön hozzá. Hogy minél előbb megérinthesse. 

Mikor végre odaért, a lehető legóvatosabban igyekezett megérinteni. Érezte, hogy milyen törékeny. És, hogy milyen nagy kincs. Hogy a lehető legnagyobb gyengédséggel kell felé  fordulnia. Szeretettel kell vele törődnie. Gondoskodóan kell ápolnia. Így hát piciny ujjaival puhán megérintette. Lassan és óvatosan. Egyik sziromról a másikra haladtak az ujjai, és érintése nyomán szeretet-szikrák gyúltak. Beszínezve ezzel a szirmokat. Fényt vetítve rájuk. 

Mert ezek a törékeny virágok, amelyek csodálatos és színpompás koszorúba fonódtak, fakóbbak és fénytelenebbek lettek volna a kisfiú nélkül. Ők így együtt voltak egész. A kisfiú az ő virágkoszorújával. Mint a kisherceg a rózsájával. Amiért felelősséggel tartozott. És ez a csepp kisember is tudta, felelősséggel tartozik az ő virágkoszorújáért. Így hát minden pillanatban igyekezett, hogy a legjobban gondoskodjon róla. Hogy a szirmok minél színesebbek legyenek. Hogy mindig a legszebb fényáradatban ússzanak. 

De minden igyekezete ellenére a koszorú egyszer csak elszáradt. Nem sütött rá többet a nap. És hiába öntözte könnyeivel, azok már nem hoztak életet a virágoknak. Hiába simította ujjaival egyesével a szirmokat, érintése nyomán nem támadt szikra. Sem fény. Így a kisfiú újra csak állt ott. De ezúttal a megrendültség béklyójában. És nem értette, hogy hova lett az ő koszorúja? Hiszen szerette... Hiszen gondoskodott róla... 

Hirtelen olyan erőtlennek érezte magát. Olyan üresnek. Nézte az elszáradt, és lehullott szirmokat, és a kudarc kesernyés ízét érezte a szájában. Szívének utolsó kis erejét felhasználva felszedett a földről egy lehullott szirmot. Az még nem volt száraz. Még nem fakult meg egészen a színe. Édes, halvány rózsaszín színével megőrzött valamit a korábbi pompából. A kisfiú apró tenyerébe rejtette, és egészen hazáig ott is tartotta. 

Eljött az éjjel. Mikor egyedül maradt a szobájában, kitárta szívének kapuját, és odahelyezte a lehullott szirmot. Tudta, hogy ott újra teremni fog. Újra nő. Színpompás lesz. És ragyogó. Ott nem bánthatja senki. És nem veheti el tőle senki. Ott mindig együtt lesznek. Ott mindig ragyogni fog a nap. És élénkek lesznek a színek. Ott megvédheti. Mindentől. Megvédheti. És meg is őrizheti. Örökre. A szeretetével...