Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy nagyon furcsa ország. Olyan, amiben minden színtelen  volt. Színtelen a fű. A fák. A virágok. Az ég. A föld. A madarak. Még maguk az emberek is. Mindent az a furcsa, szürkéhez hasonlító, de mégis valamiképpen átlátszó szín borított. Szem ilyet még nem látott. És talán nehéz is elképzelni. Szó, ami szó, minden rettenetesen unalmasnak tetszett. 

Történt egyszer, hogy ebbe a világba egy különleges kisfiú tévedt. Tétován bámult a tájra, az emberekre. Alig akart hinni a szemének. 

-Létezik hát ilyen ország?

A fű szürke. Az ég borult. Minden mosoly lekonyult.

Szemük szürke. Arcuk sápadt. Nem láttam még ily csodákat. 

Vagy hát nem is csoda ez. Csak unalmas és színtelen. 

Minden-minden élettelen....

Elszorult a kis szíve. Megsajnálta ebben a furcsa országban élőket. Semmi szín. Semmi ragyogás. Sem csillogás. Csak az a különös szürkés máz. És a nyomasztó légkör. A kedvtelenség. És az örömtelenség. Fontos elhatározás fogalmazódott hát meg okos kis fejében. 

- Segíteni foguk rajtuk! 

Kék lesz az ég. Zöld lesz a fű. Minden csodás és gyönyörű. 

Jókedv lesz majd a szívükben. Csillogás lesz a szemükben. 

Csillogás. És érzelem. 

Semmi sem lesz színtelen. 

Elindult hát a hosszú útra. Amerre járt, mindenre rámosolygott. Szelíd, csodálatos mosolya pedig varázsolt. Igazi életet lehelt mindenbe. És persze színeket. Ragyogókat. Élénkeket. Zöld lett a fű. Kék lett az ég. A fák lombja csodálatos zöld színekben pompázott. És mindegyiken gyümölcs termet. Virágok nyíltak. És az emberek is egészen megváltoztak. Arcuk piros pozsgás lett. Szemük kék. És zöld. És barna. És csillogó. Szájukra mosoly húzódott. Hangjukban a jókedv csilingelt. 

Végignézett a munkáján. Mindenen, amit a mosolyával teremtett. Megelégedés ült ki izgalomtól pirosló arcára. Boldogság. Határtalan öröm. Jól végezte a dolgát, ideje hát, hogy továbbálljon! Búcsúzóul még egy utolsó pillantást vetett rájuk. Erre a furcsa országra. Ami már cseppet sem volt furcsa. Inkább varázslatos. És színes. Megajándékozta őket egy utolsó mosollyal, majd hirtelen elillant. 

Telt-múlt az idő, és a fülébe jutott, hogy van két ember, akik a távozása után újra színtelenné váltak. Segítségre van hát szükségük. És természetesen csakis ő az, aki segíthet. Vállára vette hát kis batyuját, és elindult, hogy tökéletesítse befejezettnek hitt munkáját. 

Elért hát a házukig. Látta a színtelenséget. És a bánatot. Apró kezével bekopogott. Ők ketten pedig meghatódottan nézték. A kisfiú jól ismert mosolyával nézett a szemükbe. Kérlelni kezdte őket. 

- Jól figyeljetek most rám! 

Dolgom végén mennem kellett. Rövid volt, de tartalmas. 

Színesebb lett országotok. Mosolygós lett az arcotok. 

Bánat ne üljön hát rátok! Nem megyek én messzire. 

Sem a világ végére. 

Szívetekben megtaláltok... 

S ha a szürke csap le rátok, kukkantsatok oda be! 

Mosolyt küldök akkor nektek. Varázslatos, szép mosolyt. 

És színessé lesz újra minden. Boldogság lesz társatok. 

Búcsúzom hát, szép napot! 

Egy utolsó mosollyal jutalmazta meg őket. Elégedetten indult útnak, hiszen látta, sikerült. Befejezte, amit elkezdett. Most már ők ketten is színesek. És mosolyognak. Megértették hát őt. És elfogadták az ajándékát. 

Azt a szelíd, jóságos, és varázslatos mosolyt...