Soha nem gondolta volna, hogy ez vele megtörténhet. És bár már hosszú idő telt el azóta, sokszor még mindig hihetetlennek tűnik. Ilyen napokon, mikor ezen gondolkodik, és utoléri a történtek minden valósága, igyekszik magában felidézni a szép pillanatokat. Azt a pár boldog emléket, ami abban a rövidke közös, együtt töltött időben adatott nekik. Ilyenkor öröm járja át a szívét, de van, hogy azért befészkelődik a szomorúság is a lelkébe. Hiszen mégiscsak egy veszteségről beszélünk. És mikor a szomorúság átveszi a hatalmat a lelke felett, érzi, hogy egy kis levegőre van szüksége. Egy apró szabad pillanatra. Kinyitja hát az ablakot. Hideg van már. A tél szele érinti meg arcát, majd furcsa ajándékot hajít be óvatosan az ablakon. 

Izgatottan hajol le, és felveszi a padlóról. Egy doboz. Színes ceruzákat tartalmaz. Kinyitja. Kivesz egyet. Egy fekete színűt. Először csodálkozva forgatja kezében, majd egy fehér lap után nyúl. Egy szív alakzat kontúrvonalát rajzolja le. De a ceruza nem fog. Nézegeti a hegyét, de azzal semmi probléma nincs. Kivesz egy másik színt, de azzal sem tud semmit rajzolni. Majd az összes színnel egytől egyig megpróbálkozik. Mindhiába. Mikor már csalódottan tette vissza az összeset, valami kósza ötlettől vezérelve a feketét mégis újra a kezébe vette. Egy apró ágyacska kontúrvonalait húzta meg a levegőben. És láss csodát! Az az ágy rögtön megelevenedett. Hatalmas meglepődöttség lett úrrá rajta. Majd szikra gyúlt szemében. És csak rajzolt, és rajzolt a levegőben. Kis komódot, szekrénykéket. Babákat. Pónikat. Hercegnőket. Tündéreket. Amikor már az izgatottság minden heve fűtötte a testét körbe nézett. Ott volt előtte minden, amiről akkor álmodott. Már csak színek hiányoztak. Mohón vette elő egymás után mindegyiket. És csak színezett. És színezett. Mikor mindent befejezett, olyan volt, mintha egy csodaországban járna. Ott állt, abban a hőn áhított kislány szobában. Szemében könnyek gyűltek. A boldogság könnyei. Mert tudta, hogy valami még hiányzik. Megemelte hát újra a ceruzákat. Óvatosan munkálkodott, nagy gonddal. Mikor dolga végére ért, ott állt ő. A Kislány. Gyönyörű. Mosolygó. Csillogó szemű. Hamvas bőrű. Egy ideig csak álltak. A meghatódottságtól alig tudtak mozdulni. Majd a Kislány a karjaiba vetette magát. És ölelték egymást. Behunyt szemmel. Szorosan. És soha el nem múló szeretettel. Amikor kinyitotta a szemét, már csak a levegőt markolta. És az a csoda-szoba is eltűnt. Egy ideig még tétován állt a nappaliban, majd tovább végezte a teendőit. 

Aznap éjjel boldog szívvel tért nyugovóra. Párnája alatt a ceruzás dobozzal...