Szenteste már lázasan készülődött. Készült a nagy találkozásra. De akkor este még csak lopva pillantgatott be az ablakon. Alig tudta visszafogni magát izgalmában, hogy ne menjen be rögtön a meleg szobába, egyenesen a karácsonyfa alá, és mosolyogjon huncutan az őt már olyannyira várókra. Még nem lehetett. Még nem szabadott. Ám amint a reggeli napfény első sugarai bevilágítottak az ablakon, azonnal elfoglalta a helyét a fa alatt. Szárnyain a tollpihéket gondosan eligazgatta, kicsi glóriáját kifényesítette és csillogó tekintettel várakozott arra, hogy felébredjenek. Hogy észre vegyék. Hogy megörüljenek. 

Egy kis idő elteltével beléptek a szobába. Még a lélegzetük is elállt a csodálkozástól. Először tétován tekintgettek egymásra, majd a Kisangyalra. Nem hittek a szemüknek. Álmodnak tán, vagy igaz lehet? Lassan indultak el felé, mintha attól féltek volna, hogy elijeszthetik. Ő széles mosollyal nézett rájuk, és kitárta feléjük aprócska angyalszárnyait. Ölelték egymást sírva, szeretettel. 

Telt múlt az idő. Kisangyal igazi családtaggá vált. Minden napot együtt töltöttek. Játszottak, dúdoltak, összebújtak. Együtt aludtak. Szerették egymást. Végtelenül szerették. És már saját kis szobáját is elkészítették. Kiságyát összerakták, ágyneműjét kivasalták, és ruhácskái is rendre a szekrényben sorakoztak. De Kisangyal nem merte elmondani nekik, hogy mennie kell. Hogy őt csak tanulni küldték ide. És ő megtanulta a leckét. Kis füzetébe mindent szorgosan írt. Jóságról. Szeretetről.  És igazán jó tanítványnak bizonyult.Útra kész volt már. De nem szeretett volna elbúcsúzni. Nem lett volna hozzá ereje. Hiszen ő is megszerette ám őket! És már többet jelentettek számára puszta tanulási lehetőségnél. De a szabály az szabály! És ha menni kell, akkor muszáj útra kelni. Így egy váratlan pillanatban, mikor senki nem figyelt, kibontotta szárnyait és szélsebesen elsuhant. 

A ház lakóin bánat és szomorúság lett úrrá. Hosszú ideig keresték őt. Majd mikor rájöttek, hogy mindez hasztalan, a várakozás foglalta el szívüket. Minden nap várták, hogy újra feltűnik. A kis szobájában. A kiságyában. És rájuk mosolyog jól ismert mosolyával. De ő nem jött, hiába várták. 

Elérkezett egy újabb karácsony. A szobában újra fa állt. De a szívükben fénytelenség volt. Már lefekvéshez készültek, mikor meglátták. Ott, a fa alatt. Régi mosolyával, és kitárt szárnyakkal várta őket. Ők pedig habozás nélkül futottak hozzá, ölelték és csókolták. Elmondta nekik, hogy nem maradhat soká, csak kis időre engedték, hogy látogatást tegyen náluk. És csak beszélt még és beszélt. Tanulásról. Szeretetről. Jóságról. És megköszönt mindent, amit kapott. Cserébe pedig igazi kincset adott. Szárnyából kitépett egy tollpihét. Szívükre helyezte. 

Hogy egy része mindig ott lehessen velük. Minden nap. Nem csak karácsonykor...