Ketten vágtak neki a sűrű, és rettenetesen sötét erdőnek. Annyira féltek, hogy egy hang sem jött ki a torkukon. Erősen szorították egymás kezét, mégis olykor-olykor egyik kéz kicsusszant a másikból. A félelem verejtékcseppjei áztatták az apró tenyereket. De egy pillanatra sem engedték el egymást. Megfogadták, hogy semmilyen körülmények között nem tévesztik szem elől a másikat. A sötétség mellet a viharos széllel is meg kellett küzdeniük, ami minduntalan azon igyekezett, hogy kicsavarja a fényt hozó lámpást a remegő kezecskékből. De ők erősek voltak. És, ami a legfontosabb: együtt voltak. 

Hosszú út után érkeztek meg céljukhoz. Mindketten örültek, mivel a térdük már borzasztóan remegett, és aggódtak, hogy képtelenek lesznek utukat folytatni. Fáradtak is voltak, és meg kell vallani, a félelem is igencsak eluralkodott rajtuk. Ott álltak hát egy hatalmas erődítmény szerű, komor épület előtt. Kissé bátortalanul ugyan, de bekopogtak a hatalmas vasajtón. Egy óriási szörnyeteg nyitott ajtót. Ocsmány pofájával, és óriási termetével olyan rettenetes látványt nyújtott, hogy a két fiúcska még levegőt sem kapott. Irtózatos hangjával kérdezte tőlük: 

-Hogy merészelitek megzavarni Urunk nyugalmát, ti kis vakarcsok? 

A nagyobb fiú megszorította testvére kezét. Csendre intette. 

-Hallottuk, hogy elloptátok az emberektől az Életet. És a Szeretetet. Jöttünk, hogy visszavigyük nekik. 

-Ti? -kérdezte megvetéssel és gúnyosan a szörnyeteg.- Na jó-kacagta hangosan, akkor gyertek be!

Miközben hosszú, végeláthatatlannak tűnő folyosókon vezette a két fiút, a szörnyeteg megállás nélkül, és hangosan nevetett. Mikor elértek a királyig, aki a legocsmányabb volt minden szörnyek közül, így szólt a szolga. 

-Uram, Királyom! Ez a két kis pöttömnyi lény azért jött, hogy visszavigye az embereknek.... 

- Az Életet. És a Szeretet. -harsogta túl az idősebb fiú az ocsmány szolga hahotázását. 

A király nézte őket vészesen villogó szemeivel. Gonosz terv született meg szörnyűséges fejében. 

-Rendben-mondta ki a nem várt mondatot. Mindössze annyi a kérésem, hogy egyikőtök örökre a szolgám legyen hátralévő életében. 

A testvérek egymásra néztek. Mindkettő a másikat akarta menteni. És magát feláldozni. De mielőtt a kisebbik testvér szólásra nyithatta volna a száját, az idősebb ellentmondást nem tűrően megszólalt. 

-Én leszek az! 

A szörnykirály elismerően dörzsölgette a tenyerét, és közben aprókat bólintott. 

-Ne sírj, kérlek!- csitította öccsét a fiú. Nekem kell maradnom! Amint odaadja az Életet és a Szeretet, fuss, ahogy csak a lábad bírja! Hátra se nézz! Ne félj, mert bátrabb vagy, mint hinnéd! És sose feledd: Nagyon szeretlek!-suttogta elérzékenyülve. 

-Én is nagyon szeretlek! -mondta könnyek között az öccse. 

-Akkor hát, nesze, itt vannak-vetette oda az Életet és a Szeretet a király megvetéssel. 

A fiatalabbik fiú elkapta, és ígéretét testvérének megtartva, futott ahogy csak a lába bírta. 

- A te életed viszont már az enyém-mutatott az idősebb gyermekre a király. -Akkor hát az első feladatod... 

De a mondatot már nem tudta befejezni. A mennyezet megrepedt, és hatalmas fényesség kíséretében angyali sereg jelent meg a komor erődítményben. 

- Sose győzheted le az Életet és a Szeretetet, nem tanultad még meg? -harsogta a legnagyobb és legfényesebb angyal, szigorú tekintettel. -És ráadásul még magad is adod vissza...

-De az övét, elvettem-mutatott haragosan a szörnyek királya a fiúra. 

-Nem volt mit elvenni, mert odaadta a testvérének a sajátját is. Önfeláldozása maga volt a szeretet. A szeretet pedig mindig életet jelent. 

A király dühösen toporzékolt, és hívatta szolgáit. De mielőtt azok cselekedhettek volna, az angyalok megragadták a fiút és magukkal vitték. 

Sebesen repültek, nagy fényességgel bevilágítva az eget. 

-Életed és szereteted már örökre a testvérednél van-mondta a gyermeknek az angyalok vezére.- De a mi világunkban cselekedetedért új élet vár. És te leszel mától vezérünk is. Mert te vagy a legerősebb mindannyiunk közül. Mert te tudod, mi az igaz szeretet. 

A kisfiú megkönnyebbülve nézte a mellette repülő angyalokat, majd érezte, ő is szárnyakat kap. A sereg élére állt. Útjukon még meglátta az öccsét, amint kiér az erdőből. Füttyentett egyet, és széles mosollyal intett testvérének. Ő pedig a hálától párás szemmel intett neki vissza. 

Az angyalok seregének új vezetője boldogan vitte haza csapatát. Hálás volt. És elégedett. Mert semmi sem volt hiába való...