Az égen egy helyes kis bárányfelhő úszott. Ketten ültek rajta. Két egészen aprócska gyermek. Két fiúcska. Testvérek. Nézték a csodálatosan kéklő eget. Fürödtek a nap sugaraiban. Kényelmesen utaztak úti céljuk felé. A fiatalabb gyermek szívében kétely támadt, és félelemmel kérdezte testvérét. 

-Biztosan szeretni fognak engem? 

Könnyek lepték a fiúcska szemét. Testvére gyengéden simított végig a szomorú arcocskán, és szelíden válaszolt. 

-Hidd el, a legjobb helyen leszel. A legnagyobb szeretetben. Én már csak tudom. Már egy testvérünket is előre küldtem. 

-De honnan tudod, hogy neki igazán jó ott?-kérdezte hitetlenkedve a gyermek. 

-Onnan, hogy nekem is az volt. Hogy engem is igazán, tiszta szívből szerettek. Óvtak. Féltettek. És persze minden nap nézem őket. Velük vagyok. A napsugarakkal együtt melegítem arcukat. A széllel együtt fújom hajukat. 

Egy darabig úgy tűnt, a fiatalabbik fiút megnyugtatta a válasz. Kis fejét testvére vállára hajtotta, majd egy kis idő múlva álomba szenderült. Mire felébredt, már a ház felett voltak. Ismét félelem fogta el. 

-Már mennem is kell? Itt hagysz?-kérdezte aggódva. 

-Nem. Még nem. A te időd majd csak holnap érkezik el. Ma még együtt hajtjuk álomra a fejünket. -válaszolt a testvére. 

Este együtt feküdtek el a felhőjükön, és nézték az éjszakai égboltot. 

-És be világítok az ablakukon a csillagokkal-szólalt meg váratlanul az idősebb fiú. 

-Tessék? 

-A napsugarakkal együtt melegítem arcukat. A széllel együtt fújom hajukat. És bevilágítok az ablakukon a csillagokkal. -válaszolta, azzal hatalmas fényesség vette őt körül. 

Kistestvére ámulattal nézte. Majd valami megint motoszkálni kezdett okos fejében. 

-De ha annyira szerettek, akkor miért hagytad ott őket. Miért nem maradtál? 

-Engem csak azért küldtek, hogy felfedezzek és felkészítsek. Felfedezzem és felkészítsem őket két gyermek érkezésére. 

-Nem egészen értem.-mondta a kisebbik testvér, és látszott, kicsit összezavarodott. 

-Szeretetet kerestem, és találtam. És megtanítottam őket még jobban szeretni. És rengeteg szeretet hagytam ott nekik. Nekem ez volt a feladatom. Mindössze csak ennyi. 

-Most már értem-mondta izgatottan a gyermek. -De akkor miért nem mehetek most? És miért kell először csak a szívükbe mennem? Miért nem láthatnak meg rögtön? 

-Szóval már nem is félsz? -kérdezte mosolyogva az idősebb. 

-Cseppet sem-mondta felbátorodva a kicsi. 

-Ez a rend. Először a szívükben. Utána a kezükben. És azért csak holnap mész, mert jóvá kell tennem, hogy el kellett hagyjam őket. Te aznap mész majd, amelyik nap nekem jönni kellet-válaszolt meghatódottan a fiú. 

Megint egymás kezét fogták. És mosolyogtak. Így aludtak el. 

Másnap a két testvér búcsút intett egymásnak. Mielőtt a kicsi végleg odaköltözött volna, még visszanézett a testvérére, és így szólt. 

-Örök hálával tartozunk neked. Mindannyian. És keresünk majd téged a napban, a szélben és a csillagokban. Ezt megígérhetem. 

Azzal a gyermek beköltözött a szívükbe. Az idősebb fiú pedig visszaült a felhőre, hogy megkeresse a napot, és melegítse arcukat sugaraival...