Szívemben őrzöm én minden mozdulatod. És a felvételeken látott édes kicsi arcod. És ahogy ezeket a szavakat írom, el is mosolyodom erre a kósza gondolatra. Mert csak ennyi maradt belőled, amit lelkem őrizhet. Pár mozdulat, és egy-két kedves kis pillanat. Talán nem is emlékezések ezek. Inkább csak fel-fel derengő érzések. Mert nekem pusztán ennyi jutott. Veled. De nélküled. 

Mert ugyan a testemben hordtalak, de a testemen kívül sosem táplálhatlak. Nem gondozhatlak soha. Nem simíthatom arcodat. Pedig gyengéd lennék veled. Mint tavaszi, vagy nyári szellő, mely enyhe fuvallattal érkezik, simítanám puha hajacskádat. Pirospozsgás, finom kis bőrödet. A bánat sós, keserű, és maró könnyeit egyetlen szóval elmulasztanám. Álmodból felriadva talán karjaim közé futnál. És én ölelnélek. Ringatnálak. Édes altatóval csitítanálak. És egymáshoz bújva repülnénk vissza Álomországba. Ki-ki a maga útján. Veled lennék. De mégis nélküled. 

De mindez már csak a képzeletemben lehetséges. Álmodozhatok róla csupán, de meg nem valósíthatom. Mert azon az éjszakán, mikor az életadásra készültem, már minden veszve volt. Megszülettél, de nem sírtál fel. És levegőt sem vettél. Én pedig vártam, hogy majd felébredek a rémálomból. De senki sem csípet meg. És nem ébresztett fel. Mert nem volt miből magamhoz térnem. Hiszen minden, ami velem történt, az végig a valóság volt. És az elvesztésed ólomsúlyként nehezedett rám. Szorította és nyomta a mellkasom. Arra készült talán, hogy kileheljem a lelkemet. Mert a fájdalom fondorlatos és gonosz is tud lenni. Megmérgezi az életet. És egyre és egyre beljebb férkőzött. Akkor, amikor a kis helyedet választottuk meg. Akkor, amikor utolsó utadon kísértünk. Akkor, amikor élni próbáltam, de csak léteztem. Akkor, amikor azt hittem újra élek, de elvesztem. És akkor, amikor megértettem, hogy mit is jelent igazán az élet. Akkor ott voltam a fekete gránittábla mellett. Veled. De mégis nélküled. 

És keresni kezdtem. Az igazi életet. A boldogságot. A reményt. És hogy a mázsás súlyok leszakadnak a lelkemről. Mert a fájdalom menekülni kényszerül. Legalábbis egy időre. És amikor majd visszatér, akkor sem marad már soká. Egyre kevesebbet időzhet. Mert elűzi őt egy érzés. Az érzés, ami minden bánatot és nyomorúságot felülír. Vigasztal. Simogat. Élni tanít. És én már nem görcsösen és megfelelésből akarok boldog lenni. Mert mások ezt várják. Vagy mert sürgetik. Nem az eszem vágyja újra az életet. Mert az már örökre csak létezés lehet. Hanem a szívemmel is elhiszem, hogy van boldog élet. Veled. De mégis nélküled. 

És tudod, hogy mi volt ebben a keresésben a legnagyobb felfedezésem? Amire rábukkantam a sűrű erdők közepén. És a völgyek legmélyén... Az, hogy a nélküled örökre azt jelenti majd veled. Mert örökre ott vagy minden gondolatomban, érzésemben, tettemben, a ki mondott és ki nem mondott szavaimban. Egész életemben. Mert ezt teszi az a minden felett diadalmaskodó érzés. A szeretet. Így vágyom már a szívemmel is a boldog életet. Nélküled. De örökre Veled... 

Mindig Veled vagyok Anyu, soha nem vagy egyedül (kép)