Élt egyszer, valamikor, talán nem is olyan régen, egy igazán különleges gyermek. Szülei és testvére igen szerették.  Varázslatos kapocs fűzte őket egymáshoz. A kisfiú lelkében ugyanis csupa szépség, és mérhetetlen szeretet lakozott, mely beragyogott mindent. Egyetlen mosolyával képes volt a legzordabb, legviharosabb időjárás kellős közepén is napsütést varázsolni az égre. 

Egy napon azonban valami egészen furcsa dolog történt. Hiába próbálta lelke minden szépségét előcsalogatni. Hiába szeretett volna mindenkire szíve minden szeretetével mosolyogni. Egyszerűen nem volt rá képes. Egy rejtélyes felleg ült a lelkére, és teremtett sötétséget a fényesség és ragyogás helyén. Hiába próbálták szülei simogatni. Becézgetni. Gondoskodó szeretetükkel mosolyát előcsalogatni. Hiába próbálta testvére lelke az ő lelkét hívogatni. Minden hiábavalónak tűnt. És az a rettenetes felleg egyre csak növekedett. Szívét, lelkét emésztette. 

Mikor már úgy tűnt, minden elveszett, különös fénynyalábok ütöttek lyukakat a rettenetes fellegen. S ő hiába igyekezett azokat tapasztgatni. Mindezt olyan dühvel tette, hogy mozdulatai kapkodó kavalkáddá váltak. Esélytelen volt, hogy a megszámlálhatatlanul sok fénynyaláb ellen védekezzen. Így nem volt más választása. Odébb kellett állnia. A kisfiú igen bágyadtan mosolygott jótevőire, de arca újra ragyogott. Ők pedig visszaragyogtak rá. A legnagyobb, legfényesebb napsugár pedig meg is szólította. 

-Kedves Gyermek! Te mindennap kedvességeddel, szíved szeretetével előhívogattál minket. Megajándékoztál másokat a mi fényünkkel. Minket pedig a szabadsággal. Hiszen ilyenkor játszhattunk kedvükre. Táncot járhattunk. Futkározhattunk. 

Kis szünetet tartott, majd folytatta. 

-Éppen ezért, mikor láttuk, hogy lelked szépségét egy sötét felleg próbálja megkaparintani, cselekednünk kellett. Hogy visszaadhassuk mindazt amit mi kaptunk tőled. Hiszen szükségünk van rád. A mi szabadítónkra. A legkedvesebb pajtásunkra. 

A kisfiú gondolkodóba esett. Simogatta és újra ragyogással töltötte meg a lelkét a napsugarak kedvessége, de minduntalan szüleire, és testvérére gondolt. 

-Tudom, mi jár a fejedben-folytatta mondandóját a legnagyobb és legfényesebb napsugár. De a sötét felleg éppen testvéred és szüleid lelkében keres helyet. Hogy bánatot helyezhessen a szívükre. Csak úgy mentheted meg őket, és önmagadat, ha napsugárrá válsz. Mi pajtásunkká fogadunk hát. A többi csak rajtad áll! 

Mi mást is tehetett volna? Ha nem válik napsugárrá, a felleg őt is újra megtámadja, és lelkéből a ragyogást elemészti. Eképpen pedig védtelenné válik majd szeretett családja is. Így hát egy kis gondolkodás után rábólintott az ajánlatra. Ekkor, már napsugárként, a legnagyobb és legfényesebb helyét elfoglalva, űzte el a sötét felleget szülei és testvére szívéről. S bár tudta, nem utoljára látta itt ezt a rettenetes felleget, már cseppet sem aggódott. Hiszen a fény mindig győzni fog majd a sötétség felett.

Utoljára ráragyogott szerető családja orcájára. Kacsintott egyet. Ígéretet tett, hogy mindig velük marad. Napsugárként vigyázza majd életüket. Hogyha a tél be is próbál férkőzni majd az életükbe, ő elhozza számukra az örök nyarat...