A szememet a könnyek borítják. Érzem, hogy hamarosan a lehullott cseppek sós tengerében fuldoklom majd. Csak záporoznak a könnyeim megállíthatatlanul, és én hagyom. Megtanultam már, hogy képes vagyok ebben a tengerben úszni. Csak a félelmem miatt fuldoklom. De ha erőt veszek magamon,  a felszínre bukom, és a partra úszom.

De ott a parton úrrá lesz rajtam a fáradtság. Gúzsba köt, megbéklyóz. Kemény küzdelem folyt a könnyeim tengerében. S habár én emelkedtem felül, mert ebben a csatában nem a víz, hanem az erős szív volt az úr, a lelkem meggyötört lett. És ott a parton ezernyi kérdés suhan át az agyamon. Olyan kérdések melyek csak erősítik a fáradtságom.

És rájövök. Nagyobb küzdelem folyik itt a parton, mint ott, a könnyeim tengerében. A szárazon ugyanis már nem borítják el hevesen csapdosó hullámok az arcom. Az elmém tiszta, nem a félelem irányítja. Csakis a racionalitás. És a valóság ijesztő. Szembesít a hiányával. És ekkor a szememet újra könnyek borítják. És kezdődik elölről. Ugyanoda tartok. Hát van ennek értelme? 

Mindig van. Minden egyes elhullatott könnycseppnek. Minden egyes fuldoklással töltött percnek. A felszínre bukásnak. A partra úszásnak. A fáradtságnak. A megbéklyózottságnak. A kérdéseknek. A racionalitásnak. És az újabb könnycseppeknek. Az egész végeláthatatlan, örökösnek hitt küzdelemnek.

Ebben a körforgásban ugyanis erősödik a szívem. Minden újból megkezdett küzdelemmel bátrabb harcossá válik, és, igen, okosabbá is. Elkezd mindent a maga hasznára fordítani. A könnyekkel a lelke kertjében elültetett virágokat locsolja. És a lélek ismét felélénkül, színpompássá válik. Más elhullatott cseppekből ezüstösen csillogó tavacska válik a lélek kertjében. S ha a szívnek már sok a terhe, ha tisztulni szeretne, csak megmártózik benne. Megint más cseppeket színarany kehellyel fog fel. Az emlékezés kelyhével. S ha a racionalitás szembesít a hiányával, a kehely nedűje lesz gyógyír a fájdalomra. 

Nem lesznek mély tengerek, mindent beborító hullámok. Nem lesz  fuldoklás. Csak a színek, az ezüstös, és aranyos csillogás. A szeretet ragyogása. Ez az, amit nem vehet el már senki. Ami örökre összeköt vele. Ami megmaradt nekem. Nem engedhetem, hogy ez is elvesszen...