Csak lebegtem. Álom és valóság határán. De az is lehet, hogy pusztán csak álom volt, és sosem valóság. Hogy csak hinni akartam, de az eszemmel mindig tudtam. Hogy sosem enyém. Hogy egy napon majd elveszthetem. Hogy egyszer eltemetem. 

Lebegtem. Mikor a fényben már akkor is látszott, amikor csak sejthettem. És pár nap múlva már erősebben látszott. És később már élt, teljesen. 

És a földön jártam. Mikor hetekig uralta az elmémet az aggodalom, hogy őt is elveszthetem. Minden nap, mikor tehetetlenül feküdtem. Gondterhes estéken, és nyomasztó reggeleken. 

És újra lebegtem. Mert életre ítéltetett. Mert nekem adatott. Mert a szíve a szívemmel dobogott. 

Majd a poklot jártam. Mert sürgős volt. És megrémültem. Nem magamért, hanem érte féltem. 

És ismét lebegtem. Mikor altattak. Mikor fájdalmat csillapítottak. Mikor nyugtattak. 

Majd eszemet vesztettem. És nem értettem. És nem akartam. És nem hittem. És nem engedtem. Semmit senkinek. 

És két világ között jártam. Kívül józan, de belül tébolyult. Meghasonlott hónapok, napok, órák percek. Gépies cselekedetek. Gépies mondatok. Zavaros és veszélyes gondolatok. 

A lebegésre vágytam. Hiszen őt is csak akkor láttam. Hiszen vele is abban éltem. Hiszen együtt is csak akkor éltünk. Hiszen csak így maradhat velem. Csak így nem engedhetem. Senkinek, hogy elvegye őt tőlem. 

Lebegek. De egész máshogy. Sosem álom, teljes valóság volt. És már tudom. Hogy sosem enyém, de mindig velem. Hogy ugyan eltemettem, de el sosem veszthetem.