Nem engedem, hogy újra megtörténjen. Nem engedhetem. Minden idegszálammal, erőmmel, hitemmel küzdöttem, hogy a szívem darabjai újra egyesüljenek. Most pedig újra fenyeget a veszély. Ismét széteshet. Darabokra hullhat. Megtörhet, vérezhet. Mély és fájdalmas sebekből. 

És meg is történik. Borzalmasan sajog. Elviselhetetlenül. Könnyek mardossák a lelkemet,  és mérhetetlen harag és önvád hajt uralma alá. Nem gondoltam, hogy ez újra, ilyen intenzitással megtörténhet. Nem akartam, hogy megtörténjen. De eljöttek hozzám, kéretlenül. Ellenségesek, erőszakosak. Bántó és meggondolatlan mondatok hozadékai. Rettenetes erővel kapaszkodnak két oldalról a szívembe. Segítségért kiáltok, hiszen jól ismert helyzetről, fájdalomról van szó. Ismerem a megoldást. Mégis, segélykiáltásom mintha a fájdalom hatására tompulna, halkulna. Gyávaság ez? Vagy talán megfutamodás? Vagy nem bízok eléggé? 

Magam sem tudok erre megfelelő választ adni. Nem vagyok képes gondolkodni. Nem működik a józan ész. A racionalitás. Csak azok a meggondolatlan mondatok visszhangoznak a fejemben. Nem hagynak helyet semmi másnak, csupán a fájdalomnak. És a szívem szétesik, darabjait felkapja a forgószél, ami a lelkemben tombol. És tehetetlenül nézek magam elé. Dühös vagyok, és vádolom magam. Mindenért. A haláláért. Mert engedtem, hogy megtörténjen. Mert nem tehettem semmit. 

És egyszer csak feleszmélek, kitisztul minden. A forgószél süvítésén keresztül elkezdtem hallani a szívem darabjainak kiáltásait. Együtt akarnak maradni. Hiszen összetartoznak. Hiszen erejük ebben rejlik. Nekem pedig segítenem kell rajtuk. Hiszen az én erőm is ebben áll. De egyedül ehhez kevés leszek, tudom. Szükségem van Valakire, akinek hatalmas ereje van. Aki képes arra, hogy újra összefoltozza a szívemet, egyesítse a lehullott darabokat. 

Rájövök. Segélykiáltásom nem gyávaságból, megfutamodásból, vagy a bizalmatlanság miatt halkult el. Szavaim elakadásának az önvádból fakadó méltatlanság érzés az oka. De Ő felemel. És vigasztal. Karjaiban érzem, önvádam teljesen jogtalan. Hogy jó édesanya voltam. És megtettem mindent, amit lehetett. A legtöbbet. Hiszen szerettem. És még mindig szeretem. Örökké. Amíg csak élek. 

És segítségét elfogadva, Ő elállítja a forgószelet. Szívemre helyezi a kezét, és a lehullott darabok csodálatos módon visszailleszkednek. A hegek még fájnak. De ismét van erőm kérni, hogy eltűnhessenek... 

"Közel van az ÚR a megtört szívűekhez, és a sebzett lelkűeket megsegíti. Sok baj éri az igazat, de valamennyiből kimenti az ÚR." (Zsoltárok 34:19-20)