Amik a lelkem kertjében nőnek. Amik oly sokáig hervadtak.  A nap nem sütött soha, és sötét fellegek gyülekeztek nap mint nap a lelkem egén, hatalmas viharok hírhozóiként. Majd amikor ezek a viharok lecsaptak, a nehezen meginduló piciny hajtásokra minduntalan pusztulás várt. 

Pedig a virágok nyílni szerettek volna.  Az ismétlődően jelentkező, mindent elpusztító viharokkal dacolva. Kitartásukkal elő-előcsalogatták a napot, aki a könnyekkel összefogva igyekezte segíteni a virágok növekedését. Színpompássá válását. Virulását. De minden alkalommal, mikor a fellegek eltűnni látszottak, a virágok elvetett magvaiból pedig nyiladozó hajtások lettek, a sötét fellegek még többen jöttek. És leszorították a napot az égről. Elé álltak, körülzárták, erejüket fitogtatták. Majd megjelentek a villámok is. Ezután pedig zúgni kezdett a szél. A föld megremegett és az eső ismét eleredt. De nem az életet, hanem a halált hozta magával. A levegő hideggé vált, és hatalmas jégdarabok hullottak alá. A lelkem kertjére. A nyiladozó hajtásokra.  Mindent elpusztítva. A kezdődő életet. A lassan kibontakozó színeket. A boldogságot...

A viharokkal érkező földrengések lelkem talaját is szüntelenül rombolták. Törésvonalak keletkeztek rajta, hatalmas kráterek. Elkeseredésemben pedig könnyeim még keservesebben hullottak. Megállíthatatlannak bizonyultak. A törésvonalakba hullott könnyekből lassan szelíden csordogáló patakok keletkeztek. A kráterekbe hullott cseppek piciny tavacskákká álltak össze. Majd foltokban ismét elkezdett sütni a nap. Ugyan a viharfelhők erősen és akaratosan próbálkoztak, de a vizek felett a nap sugarai biztonságban voltak. Nem lehetett őket körülzárni, sem legyőzni. Hiszen a megkönnyebbülésből, megtisztulásból táplálkozó víz vonzáskörében voltak. Ezek a vizek pedig életet hoztak. A halál és pusztulás hírnökei itt bukásra ítéltettek. A fellegeknek felettük menekülni kellett. Így a nap zavartalanul süthetett. A tavacskákon pedig varázslatos, hófehér virágok nyiladoztak. A megkönnyebbülés virágai. A megtisztulás virágai. A boldogság hírnökei... 

A sötét fellegek pedig megzavarodtak, és még pusztítóbb viharokkal igyekeztek a halál uralmát elhozni lelkembe. De tervük hamar dugába dőlt. Ugyanis minden vihar hozta magával a földrengéseket. Így újabb törésvonalak és kráterek keletkeztek. Ezeket pedig újabb életet hozó könnyek töltötték meg.  A napsugarak egyre nagyobb teret kaptak, és már a talajra is jutott melengető, sarjadást segítő sugaraikból. Erős, és harcos nyalábokból, melyek  egyre több felleget űztek el. Így a viharok már kevésbé voltak hevesek. Nyomukban már nem járt pusztulás. És lelkem talaján gyönyörű zöld gyep keletkezett. Majd megjelentek az apró, zöld hajtások.

És már látom is magam előtt... A lelkem talaján... A friss fű között nyíló varázslatos virágokat... A megkönnyebbülését... A megtisztulásét... A boldogság hírnökeit...