Órák óta hullnak a könnyeim. Megállíthatatlanul. Hömpölygő folyó, majd háborgó tenger. És én nem értem, hogyan keveredtem ebbe a viharba. Nem értem záporozó könnyeimet. Nem értem a viharos szelet, ami felkavarja az egyre duzzadó vizet. De legfőképpen magamat nem értem. A látszólag indokolatlan érzéseimet. A bizonytalanságomat. A nyugtalanságomat. 

Hiszen napok óta minden olyan csendes volt. Olyan békés. Nyugalmat árasztó. Meleget adó. Úgy tűnt, hogy hosszú, hónapokig tartó bolyongás után megtaláltam az én kis szigetemet. Amit olyan régóta kerestem. Ahol nem szűkös helyeken szorongva és rettegve kell az életem folyására tekintenem. Azt a helyet, ahol szabadon, és a fényességben járva élhetem az életem. Élhetem. És nem csak szemlélhetem. 

Most mégis itt ülök és tovább hullanak a könnyeim. Még mindig nem apadnak. És sodor az áradat. És messzinek tűnik a sziget. Félek, hogy nem találok majd vissza. Talán nem lesz olyan, hogy vissza. Hogy a sziget csak délibáb volt. Csak a fáradt lelkem hallucinációja. Csak egy eszménykép. Hogy sosem létezett. És nem is létezhet már soha. 

De most, ebben a vadul tomboló viharban a remény maradt az egyetlen lehetőségem. A menekülésre. Arra, hogy megtaláljam a visszautat. Hogy bizonyosságot nyerjen: nem csak káprázat volt az én kis szigetem. Így hát kapaszkodom a reménybe. Fogom, szorítom két kézzel. Tudom,  nem engedhetem el, mert akkor elvesztem. És ekkor, mintegy jutalmaként küzdeni akarásomnak, tisztulni kezd a viharos ég, és  fényesség jelenik meg a felhők között. Először csak a szűrt fény látszik, de abban is sikerül észrevennem a mindent elborító ködön és a hatalmas, folyton felcsapó hullámokon keresztül a szigetem körvonalait. 

Elkezdek hát úszni. Visszafelé. Az árral szemben. Nagyon nehéz, de mennem kell. És észre se veszem, de nem folynak a könnyeim. És eláll a vihar. És tisztul az ég. És nincs már köd. Csak a hatalmas fényesség. Ami elárasztja a lelkemet. És a szigetemet. És megérkezem. Hatalmas, erőt próbáló küzdelem árán, kimerülten. Egy ideig még kábán fekszem a parton, majd elindulok a szigetem közepe felé. A fényesség felé. Majd hirtelen szívembe váj a felismerés. Lelkem bizonyos részei a fáradtságom, és küzdelmeim miatt elvesztek útközben. Rohanni kezdek a fény felé. A Forráshoz. Hiszen csak Ő képes visszamenni lelkem darabjaiért, és idevezetni őket...

 "Könnyek között mentek el innen, de megvigasztalódva vezetem őket vissza"(Jeremiás 31:9)