Ülök a gép előtt, és a megfelelő címen gondolkozom. Ami a leginkább kifejező. Ami alkalmas arra, hogy megjelenítse azt a helyzetet, amiben vagyok. Amibe múlt hét kedden csöppentem bele. Váratlanul, és nem tagadom, teljesen kétségbeesetten. De ami eszembe jut, annyira ambivalensen hat. Olyan kontrasztos. Viszont, ha egészen őszintén belegondolok, az egész helyzet nem más, mint egy látszólagos hatalmas káosz renddé alakulása. Összerendeződés. A mindennapjaim gyönyörű metamorfózisa... 

Feküdtem a füvön, és üvöltöttem a fájdalomtól. Elemi erővel szakadt fel belőlem. Nem sírtam, de borzalmas hangok törték meg a rémület csendjét. És én éreztem, ez valahonnan a lelkem mélyéből tör elő. Hogy az elmúlt egy év történéseinek minden fájdalmát tartalmazza. Nem csupán az akkor érzett fizikai fájdalomét. A szívét is. A kiszolgáltatottságét is. Hiszen megint megtörténik. Látszólag hangyányit sem hasonlító események ugyan, de mégis, a lelkembe ugyanaz az érzés hasít bele, mint azon a hajnalon, amikor az intenzíven ébredtem. Nem vagyok ura a körülöttem kialakult helyzetnek. Csak abban vagyok biztos, hogy valami nagy baj történik, de biztosat egyelőre nem tudok. Csak sejtek. A szívem mélyén tudok. És megint bebizonyosodik, hogy a szívem jól tud. 

Látszólag csak a lábam tört el. A síp-és a szárkapocscsontom. Helyrehozható. Orvosolható. Műthető. És körülbelül három hónap pihenő után visszaáll minden ismét a normális kerékvágásba. De mégis, egészen más lesz minden, mint ahogy azt megszoktam. Legalábbis a felépülésig biztosan. És voltaképpen a felépülés után, jó esetben, ugyan kívülről majd minden változatlannak fog látszani, az a törés megtörtént. Elválaszthatatlan, és szerves része lesz majd az életemnek. Az emlékeimnek. Amik felidéződnek majd, ha valami ok folytán olykor-olykor tompa, vagy esetenként éles fájdalom hasít majd a lábszáramba. Ott lesz. Ott marad. Kitörölhetetlenül. 

Amikor a Kisfiamat veszítettem el... Műtöttek. De nem tehettek semmit. Nem tudták megmenteni. Már késő volt. Azt gondoltam akkor, hogy soha nem hozható már helyre. Nem orvosolható. Hogy soha semmi nem fog már visszaállni a normális kerékvágásba. Hogy minden teljesen más lesz, mint ahogy azt megszoktam. Ahogy elképzeltem. Ahogy már évekkel előre tervezgettem. És, hogy mindennek ellenére kívülről minden ugyanolyannak fog látszani. Változatlannak. Pedig megtörtént. Elválaszthatatlan és szerves része lesz majd az életemnek. Az emlékeimnek. Amik felidéződnek majd minden egyes nap, minden egyes percben, éles fájdalomként hasítva a szívembe. Ott lesz. Ott marad majd. Kitörölhetetlenül. 

Ülök a gép előtt, és az elmúlt kilenc napon gondolkodom. Hogy bár fizikai értelemben nagyon is kiszolgáltatott vagyok, ugyanakkor napról napra szabadabbnak érzem magam. És bölcsebbnek. Mert megadatott, hogy meglássam. Mert igazi kegyelemben van részem. 

Amikor tehetetlenül ülve itthon arra gondolok, hogy elvesztettem a Kisfiam... Akkor tudom, hogy műtöttek. Hogy nem tehettek már semmit. Nem lehetett megmenteni. Már késő volt. Tudom, hogy nem fordítható vissza. Mégis hiszem, hogy orvosolható. Nem a halála. A szívem fájdalma. Hogy az életem visszaállhat a normális kerékvágásba. Bár én ezt inkább úgy mondanám, lehetőségem adódik újra a boldogságra. De mégis, minden egészen más lesz, mint ahogy azt megszoktam. És ugyan kívülről újra boldognak látszom, a gyermekem halála mégis megtörtént. Elválaszthatatlan és szerves része marad az életemnek. Az emlékeimnek. De a fel-feltörő fájdalmak idővel tompulhatnak. A halál fájdalma helyett az élet gyönyörűségének meglátása kaphat helyet. De attól Gáborkám emléke ott lesz. Ott marad. Kitörölhetetlenül. 

Ülök a gép előtt és a megfelelő címen gondolkodom. És az elmúlt kilenc napon. Azon, hogyan is jeleníthetném meg mit kaptam ebben a helyzetben. Hogy mennyi időm maradt gondolkodni. Bizonyos értelemben párhuzamot vonni két, látszólag teljesen eltérő esemény között. Hogy a párhuzam által mennyi mindent érthettem meg. Mennyit tanultam én ezen a kényszerpályán. Ami most kincs lett a számomra. Arany...