Szikrázóan sütött a nap. Ragyogó fényességével bevilágította a teret, az alig megkezdett és oly hamar befejezett életeknek állított emlékeket. Ott álltam, és csak bámultam a fekete grániton az arany feliratot. Nem az értetlenség, vagy a válaszok keresése volt az, ami magával ragadott. Hiszen az elmúlt egy év alatt volt ideje a szívemnek, és az eszemnek egyaránt szembesülni azzal, hogy ami megtörtént, az nagyon is valóságos. Velem történik. Velünk történt. És idővel azzal is szembesülnöm kellett, hogy a keresett válaszok nem biztos, hogy azonnal megtalálnak engem. És ha meg is találnának, őszintén elmondva, mit sem enyhítenének a veszteség fájdalmán. A fájdalommal nekem kell megküzdenem. El kell engednem, le kell tennem. Ez persze nem azt jelenti, hogy soha többet nem jelenik majd meg az életemben, a mindennapjaimban. Ezzel a lépéssel csupán megengedem magamnak a lélegzetvételnyi boldogságot. A létezés helyett újra kezdenem az életet. 

Ami tehát magával ragadott, azok az emlékek voltak. Kevéske, és bizonyos értelemben kézzel foghatatlan emlékek. De annál csodálatosabbak. Mozdulatok. Rugdosások. És a kis arc, amit a 4D ultrahangon annyira kivehetően és tisztán láttam. És az érzés, amikor megtudtam, kisfiút hordok a szívem alatt. Amikor már a nevén nevezhettem. Amikor megtudtam, GÁBORKA lakik a pocakban. 

És annak az éjszakának az emléke. A bizonytalanságé. A félelemé. Majd a hajnal, amikor szembesültem a szörnyű, és visszafordíthatatlan valósággal. Egy még igazán meg sem kezdett élet végével. A Kisfiam halálával. Amikor megtudtam, GÁBORKA meghalt a pocakban. 

Ott álltam, és csak bámultam a fekete grániton az arany feliratot. Közben ezek az emlékek cikáztak a fejemben. A jók és a rosszak. Az élet és a halál. Mindennek a körforgása. A vázából kiszedett elhervadt virág helyére új kerül. Színes. Nyiladozó. Bimbózó. Élő virág. Egy holt gyermek sírjára. Annak a gyermekére, aki kevéske, az édesanyja testében eltöltött életével oly sokat adott. Aki még a halával is oly sok mindenre tanított. Az élet minden egyes percének értékelésére. Minden apró kis öröm megélésére. Saját magam elfogadására. Megbocsátásra. Elengedésre. Szeretetre.

Szikrázóan sütött a nap. Ragyogó fényességével bevilágította a teret, az alig megkezdett és oly hamar befejezett életeknek állított emlékeket. Egy még igazán meg sem kezdett élet emlékét. A Kisfiamét...