Ez az egy szó jár a fejemben... 

Szeretlek, bár sosem ölelhettelek. 

Szeretlek, bár szemtől szemben sosem láthattalak. 

Szeretlek, bár sosem puszilhattalak. 

Szeretlek mindennek ellenére. És szeretlek oly sok mindenért.

Szeretlek az összes nekem adott apró emlékfoszlányért. 

Szeretlek  minden mozdulatodért. 

Szeretlek az életedért. 

Szeretlek a tanításaidért. 

Szeretlek mindezekért. És szeretlek egyvalamiben. 

Szeretlek a halálodban...

A harag, amit elvesztésed miatt éreztem, csak lassan foszlott szerte. A ködfátyol nem csak a hajnali órák szüleménye volt. Egész nap elhomályosította a látásom. Járhatatlanná tette az utam. És bár magamnak sem mertem bevallani, engem ez egyáltalán nem rémített. Nem volt cseppet sem ijesztő, hogy nem látok semmit. Hogy az úti célom szem elől tévesztettem. Sőt! Mintha egyfajta okot adott volna, és mentséget is jelentett először az egy helyben toporgásra, majd a visszafordulásra. 

Látszólag persze töretlenül mentem utamon. Néha homályosak voltak a látási viszonyok. Néha csepergett, hol pedig zuhogott az eső. Tombolt a vihar. Vagy éppen napsütés volt az ég. Verőfényes. Mások csak annyit láttak, hogy hogy mindenféle körülmények között teszem a dolgom. Élem az életem.

Nem tudták, és a magam számára is csak fokozatosan vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy valójában két síkon halad az életem. A mások számára látható világban látszólag úgy tűnt, tovább élek. Munkába álltam. Végeztem a napi teendőimet. Nevettem és sírtam. Aludtam és felkeltem. Ettem és ittam. Boldog és szomorú is voltam. Minden váltakozott. A hangulatom, a napi teendőim, körülöttem az évszakok. Nem állt meg az élet örökös körforgása. Nem állt meg az életem. És bizonyos értelemben mégis halott lettem. 

Abban a világban ugyanis, amit csak én érzékeltem túlságosan nyomasztóvá vált a köd. A kilátástalanság. A céltalanság. Nem tudtam élni. Csak létezni. Elvesztettem életem mozgatórugóját. Kihullott kezemből a szeretet. És a harag lassan, fokozatosan mérgezte meg a lelkemet. Módszeresen gyilkolt. Sorvadásnak indított bennem minden jóérzést, minden lelkesedést. Mindez hatalmas fájdalommal járt, amiből szabadulni akartam. De a nyomasztó köd továbbra is elfedett mindent, és lelkem sorvadásával egyre jobban terjed. Úgy éreztem, lehetetlen megtalálni a kiutat. 

Két síkon, két világban léteztem tehát, és az egyikben haldokoltam. És egyszer csak a mások számára is látható világban utolért valami. Valami, ami megváltoztatta az életem. Illetve ott volt mindig is. És valójában nem is ő rohant hozzám. Én kezdtem el őt keresni. Hiszen ebben a világban volt erre lehetőségem. Itt mindent láttam, még a legnagyobb viharok közepette is képes voltam utamon járni. Képes voltam a Szeretetet megtalálni. Nem vesztettem hát el soha. Nem is engedte volna, hogy elveszítsem. Egyszerűen elűztem magamtól. De  Ő várt, türelmesen. Egy megfelelő helyen. Hogy ha készen állok, újra együtt legyünk majd. 

A világomban most már jóval kisebb a köd. És van, hogy napokra, hetekre teljesen eltűnik. Ilyenkor hasonló a mások által látott világhoz. Hol derűs, hol borongós. De él. És én is élek benne. Szívvel és lélekkel. Néha fájdalommal. De határtalan szeretettel. 

 Szeretlek a halálodban...

Még ott is. 

Még akkor is. 

Mindörökre. 

Egész életemben. 

És ez a szeretet táplálja nap mint nap bennem az Életet.