Eljött az ősz. Hamarosan a fák megannyi színben pompáznak majd. Amikor pedig elérkezik az ideje ledobják színes öltözetüket, és kopáran ácsorognak majd, várva, hogy a hópelyhek öltöztessék fel őket csodálatos, fehér ruhába. Majd több hónapos szendeségükből a pajkos tavasztündér hívogató színekbe öltözteti őket, hogy mindenki a földön az életet ünnepelje. A nyári napfény sugarai elől pedig ezek az élénk színűre festett és hatalmasra duzzadt lombkoronák adják majd az enyhet adó árnyékot. A természet velünk lélegzik. Velünk változik... 

Amikor elment nyár volt. Szeszélyes nyár. Nagy hőség. Fullasztó meleg. A viharos idő előjelei. Majd villámok. Dörgések. Esők. De nem enyhet adóak. Csak még fullasztóbb levegőt hoztak magukkal. Amelyben annyira nehéz volt lélegezni.

Éjszakánként volt a legnehezebb. A nap kitartóan sütött délelőtt és délután. Nem engedte, hogy a levegő nyomasztóvá váljon. Lélegezni engedett. Órákon keresztül. Szabadon. De amikor leszállt az éj, és a nap kénytelen volt távozni, helyet adva a sötétségnek-hiszen így a természetes-minden megállt körülöttem. A levegő. Az idő. Az emlékek. Annak a pár percnek a nyomasztó valóságában léteztem. Annak a bizonyos mondatnak a fogságában. És a levegő egyre fullasztóbb lett...

És egy idő után már nem éreztem. Sem a változó időjárást. Sem a változó évszakokat. Hiába hozta magával az őszi fuvallat az enyhet adó, hideg esőt. Hiába vált a tél útitársává a hideg levegő. Képtelen voltam lélegezni. Vagy éppen érezni. Körülöttem a levegő nyomasztó maradt. Én pedig tovább fuldokoltam. 

Aztán a tavaszi nap első sugarai valahogy hozzám is elértek. Megsimogattak. Törődtek velem. Életet hoztak. Illatokat. Színeket. Hatottak rám. Az érzékeimre. A szívemre. A lelkemre. Megláttam az életet. És éreztem is. A levegőt. A szabad lélegzés lehetőségét. És igyekeztem élni vele. 

De most eljött az ősz. És olykor nehéz a fák szép színeire gondolni. Vagy a tél ajándékaként magukra öltött tündöklő, fehér ruhára. Úgy tűnik a tavasztündér sem bújik elő soha a rejtekéből. Rémíti őt is a természetre telepedő kopárság. A haldoklás... De eljön. Biztosan. Hiszen az élet és az évszakok örök körforgása nem áll meg. Ha úgy érzem nem kapok levegőt, a természet akkor is lélegzik. Változik. És hívogat, csalogat magával. Hogy többet ne engedjek a fullasztó levegőnek. A bénultságnak. Hogy ne higgyek a haldoklásnak. Hiszen ahol pusztulás van, ott megjelenik az élet is. Lehet, hogy várni kell rá. Türelmesen. Talán hosszabb ideig. De biztosan eljön. Hiszen a természet mindig változik. Velünk változik.

És Vele változunk mi is...